Gergely Ágnes: A kastély előtt (Budapest, 2001)
„Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm mondogattam 1974 újéve után, távol az otthonomtól, dacosan és vágyakozva, miközben folyton tudtam, hogy a hangom nem hallatszik el hazáig. Pedig voltak. Hat halott mester és számtalan élő. Eszrevettek-e vagy sem, most már édeskeveset számít. A kötődéseim ki lettek jelölve. Egyetlen hit (Ajtófélfámon jel vagy, versek, 1963), egyetlen nyelv és kultúra (A tolmács, regény, 1973), egyetlen kontinens (Riportnapló Északról, 1988), egyetlen korszak (Önzetlenek, regény, 2000), a veszteségeké. A kastély előtt verseinek mintegy a felét ezzel a regénnyel egy időben írtam, a többit úgy, hogy visszagondoltam rá, mert hiányzott, mert egyszerre ott maradtam támaszték nélkül. Ezek a versek úgy őrzik a regényt, ahogy kastélyt a rom, ahogy a mestereimet én. Mert minden rom kezdettől otthonos.”