Hajdu Péter: Irodalom, történet, titok, idegenség - Opus 12. (Budapest, 2009)
"A magyarok tudják, melyik a jó irány"
a magyar hősiesség igazi példáit a velük szemben tanúsított vitézség esetei szolgáltathatták a legkönnyebben, mivel Buda eleste után az ország rohamosan militarizálódott, és másfél évszázadon át folyamatosan hadakozott a törökök ellen. Sem ezt az időszakot, sem az azt megelőző, évszázados csatározásokat, sem a központi területek idegen segítséggel történt visszahódítását nem lehet magyar szempontból még a legnagyobb jóindulattal sem sikertörténetnek nevezni. A hosszú távú sikertelenség alapvetően meghatározza a hősiesség magyar példáinak jellegét is: többnyire végső önfeláldozásról van szó a nyomasztó túlerővel szemben. Hősi pátosza alapvetően mindig is a vereségnek vagy a reménytelen helyzetben, túlerővel szemben tanúsított önfeláldozásnak szokott lenni. Aiszkhülosz is perzsa szempontból, a vereség ábrázolásával tudta tragédiában ünnepelni a szalamiszi diadalt, és a thermopülai hősöktől Rolandon át megszámlálhatatlanok a vereség pátoszának példái az európai kultúrában. A korai római történelem Livius első könyveiben megőrzött exemplumaiból leginkább Horatius Coclest és Mucius Scaevolát, a lebírhatatlan túlerővel szembeni önfeláldozás példáit emelte ki követendőként a humanista tradíció, amely legalább a huszadik század közepéig meghatározta a gimnáziumi tananyagot is. A magyar viszonyok között főleg az ostromlott várak védői tudtak ilyesfajta önfeláldozást gyakorolni, akik a puszta bátorság és elszántság révén maroknyian is feltartóztattak egy hatalmas hadsereget. Optimális esetben a törökök nem tudják elfoglalni a várat, és úgy mennek el, hogy nem sikerült az új területet meghódítaniuk, mint Nándorfehérvár 1456-os és Eger 1552-es ostrománál. Teljes siker persze a törökök fatális túlereje miatt nem lehetséges, de azért viszonylag hosszú időre érhető el eredmény (az előbbit 1521-ben, az utóbbit 1596-ban foglalták el). Nándorfehérvárnál azonban inkább egy csata zajlott a támadó törökök és a Hunyadi János vezette felmentő sereg között, amely igazán nagy győzelmet aratott; annál érdekesebb, hogy a történelmi emlékezet milyen mellékes eseménynek tulajdonította a legnagyobb szimbolikus jelentőséget. A törökök egyetlenegyszer, július 21-én próbálkoztak meg rohammal a vár ellen; ekkor történt, hogy Dugovics Titusz magával rántotta a toronyra zászlót tűző 232