Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés. Összegyűjtött irodalmi esszék I. (Budapest, 2010)
Pilinszky János
vezetett a második (véleményem szerint a véglegesebb és tökéletesebb) változat rögzítéséig. Természetesen megkérdezhetjük, valóban tekinthető-e ez a két vers ugyanazon téma (pontosabban: a csaknem megegyező első két sor) variánsának? S ugyanígy az a kérdés is felmerülhet, hogy nem csak a magunk feltételezése-e az, hogy Pilinszky a másodikban jutott el nem csak a poétikailag zártabb és tökéletesebb megoldásig, nem csak a téma pontosabb megfogalmazásáig, hanem egy ontológiailag is nagyigényű, teljesebb mű létrehozásáig. Ez a négy sor egyszerre tekinthető objektív kijelentésnek, szubjektív vallomásnak és világnézete rejtetten szemérmes, ritka őszinteségű kinyilatkoztatásának. Éppen ezért tűnik érthetetlennek, hogy e második verset a költő egyik, még életében összeállított kötetébe sem vette fel. Az 1970-ben megjelent Nagyvárosi ikonok című kötettel kezdődően a Pilinszky-versek formai változásán túl (bár természetesen attól elválaszthatatlanul) jelentős belső változásnak is tanúi lehetünk. Nem a versek tartalmi elemeire gondolunk - hiszen a létértelmezés titokzatossága, az egymás közötti kapcsolatok szenvedése, az ember megaláztatásának történeti-metafizikai metaforái lényegében az egész költői életmű tematikáját előrevetítik. A változás során költészetének egyik már a kezdettől meglévő jelensége válik egyre jellegzetesebb formateremtő tényezővé. Pilinszky verseinek tartalma zárt, merev, egyértelműnek ható formái mellett - vagy ennek ellenére - már a kezdettől homályos, nem definiálható egyértelműen. Ez a meghatározhatatlanság erősödik mindinkább, nem csak egy léthelyzetnek, hanem, ennél sokkal tágabban, egy