Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés. Összegyűjtött irodalmi esszék I. (Budapest, 2010)
Pilinszky János
Pilinszky verse mérhetetlenül elvontabb és meghatározatlanabb — de József Attila hatását észre kell vennünk képein csakúgy, mint szóhasználatán. „Magányosság vacog” - írja Pilinszky. Eléggé ritka szó ahhoz, hogy joggal érezzük József Attila verse („kis teste hangtalan vacog”) reminiszcenciájának. Annál is inkább, mert már a vers eleje is utal a József Attila-vers bevezető képére. Mindkettőnek színhelye a semmi partszegélye, a világ legszéle. Nemcsak jelkép, kép is: a „homokos, vizes sík”, a „lakatlan part” mindkét versnek olyan földdarabja, melyen a költő megvetheti a lábát, mintegy utolsó földi állomásként, hogy innét a semmi belátására emelje szemét. József Attila homokos, vizes síkja azonban elevenebb, földibb Pilinszky holdtájékánál. József Attila megérkezik e földdarabra, s nem is egyedül: „az ember végül” az emberi közösséget is jelenti, hogy ha egyedül, ha magányosan is, de közös sorsban. Maga az emberiség érkezik el odáig, hogy merengve szétnézzen — a „merengés” szóval oldottabbá, érzelmibbé téve a reménytelenség kietlen ridegségét. A négy bevezető sor után a közösségből az énre, általánosból az itt és most jelenvalóságára szűkítve lép be a versbe a költő személye, a reménytelenség érzelmi szubjektivitásától mentesen. A két sor: „én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén” elkápráztat, elsősorban okosságával, a versbe foglalt prózai mondat hihetetlenül tömör, egyszerű állításával. S ebből a prózaiban egyszerű, mindennapi közlésből egyszeriben feltámad egy kép - látszólag összefüggés nélkül, hogy összefüggéseit majd csak későbben, a vers vége felé értsük meg. A homokos síkból hirtelen egy fa emelkedik ki: az élet szimbóluma. A kép egyszerre konk