Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés. Összegyűjtött irodalmi esszék I. (Budapest, 2010)
Pilinszky János
nik érdekesnek. Első pillantásra úgy látszik, hogy a Nagyvárosi ikonokkal kezdődően Pilinszky költészete oly hatalmas fordulaton ment át, hogy az ezután írott verseknek természetszerűen kellett a József Attila-i költészetmodelltől is elfordulniuk. Ezt a költői fordulatot egyre inkább a személyiség fordulatának, törésének látom, s ha Pilinszky és József Attila viszonylatában próbálom értékelni, benne nem elfordulást, hanem a kapcsolódásnak egyszerre lehetetlenségét és vágyát érzékelem. Mindaz, ami József Attila költészetében a sok évszázados költői hagyomány utolsó, meghaladhatatlan pillanatát, s e tradicionális világképen átsütő modernitást, pontosabban a posztmodern jelentkezését jelzi. Pilinszky költészetének tudatosan, a tradicionális érthetőség igényétől elszakadottan lesz alapjává. Ha azt mondom, hogy ezeket a jelenségeket mindkettejük költészetében a skizofrén világlátás jellemzőinek látom, a szót nem a szokásos patográfiai értelemben használom. Nem a személyiséget, hanem messzemenő általánosítással a kort és a stílust, egy kultúrtörténeti korszak adekvát stílusát kívánom jellemezni. Pilinszky látásmódja éppen attól oldja el verseit, ami József Attila számára világnézete alapját és fenyegető démonaival szemben egyetlen és végső menedékét jelentette: a világnak tér és idő szerinti meghatározottságától. Pilinszky világát iszonyatosan konkrétnak, de nem meghatározhatónak érezzük, mintha a Költemény című vers befejező két sora egész költészetének emblémája lenne: „Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület.” A gyűjtőtábor megfogalmazásának fizikai képtelensége kilép a földi tér konkrétumainak világából abba .