Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés. Összegyűjtött irodalmi esszék II. (Budapest, 2010)
I. Rész. A gondolat metaforái
pes közvetíteni, hogy úgy tűnik, mintha mindig önmagánál többről, az egész világ fájdalmáról lenne szó. Helyesebben, mintha az én egyszerre lenne önmaga, a világ megalázottan kicsiny, kicsinységében kiszolgáltatott része (hiszen a legfőbb érzelmi élmény, mely e költészetből árad, a kiszolgáltatottság fájdalma, melynek az örökös hiány megélése csak része, aktualizálása lehet) és képei egyetemessége folytán maga a világ - anélkül, hogy ezt tudatunkban realizálnánk. József Attila olyan ösztönös költő - ezen azt értem, hogy olyan mélyen a nyelvben él, olyannyira a fogalmazás aktualitásában realizálja, éli át érzéseit (és ez teljes átélést, nem költői színjátékot jelent), hogy miként a megírás során önmagát, olvasóját is mind tudatának, mind a tudat forrásvidékének aktiválására készteti. A mindig szabatosan, korrekt módon fogalmazó költő képes arra, hogy elfelejtesse velünk szövegének mondanivalóját, és helyette, szinte a saját tudatunk alatt a szöveg szerkezetének csavartságát, fájdalmas abszurditását éreztesse, olyan fájdalmasságot, melyet előbb érzünk, és csak azután kezdjük kiváltó okát keresni. A szöveg olyan örvényeibe von le bennünket, mely a tartalom alatt húzódik, a szerkezetnek, vagyis a szöveg megszületésének mélységében, szinte a tartalom-alattiban , és ez a tartalom-alatti ősvilág nem egyéb, mint a képek létrejöttének folyamata. A szöveg szerkezete József Attila költészetében azonos a képek szerkezetével, a világépítéssel, annak a világnak felépítésével, mely egyszerre reprezentálja mondanivalóját, benső énjét, és tükrözi azt a valóságos külső világot, melynek a költő nemcsak leképezője, hanem kiszolgáltatottja is. Azt jelentené ez, hogy