Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés. Összegyűjtött irodalmi esszék II. (Budapest, 2010)
II. Rész. Az elérhetetlen jelentés
szerint mindaz, amit az előbbiekben mint az ártatlan bűn motívumának kiváltójaként felsoroltam, szinte várakozott egy olyan formailag készen kapott gondolati folyamatra, melyhez természetesen kapcsolódhatott , és mindezeket a nyugtalanító lelki tartalmakat jól összefogta a kafkai bűnbüntetés irracionális fogalomköre. A bűnmotívum különbségének érzékeltetésére alighanem kikerülhetetlen az írói stílusuk közti összevetés, már amennyire két írói hozzáállás a vers és próza differenciáján túl összevethető. Ebben az esetben azonban ez az átlagosnál jobban keresztülvihető. Kafka prózai írásai szinte érintkeznek a költészettel. Szürreális világa éppen olyan pontos realitással ábrázolt, mint József Attila nem általánosíthatóan szubjektív metaforarendszere. Mindkettejük poétikájában már-már ijesztően kényszeres valósághűséggel találkozunk, az irracionalitás valósághűségével. A két író műveiben azonban ez a stiláris realizmus gyökeresen ellenkező irányból fakad. Kafkánál a szorongás görcse, József Attilánál az emberi-lírai nyitottság megnyilvánulásaként olvasható. Kafka szubjektív involváltsága mindig közvetetten jelenik meg, naplójában és jegyzeteiben, füzetlapjain is a szenvedés, és vele a szenvedéssel átitatott én mindig az elidegenített távolba húzódik. Az író, képeket (víziókat) festve, az én elidegenítettségét és a világ elidegenültségét áttörve szólal meg. Az áthághatatlan, jégpáncélnak tűnő határvonalat az én és megszólalása között a szorongás görcsének rögzülése okozza. Ennek ellenében vetődik fel József Attila költészetének egyik legfontosabb és legkevésbé vizsgált feszültsége: magány és szó, káosz és azt sohasem eléggé kompenzáló pontosság.