Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés. Összegyűjtött irodalmi esszék II. (Budapest, 2010)
I. Rész. A gondolat metaforái
szubjektív attitűdnek következtében a projektált kép leírásnak, környezetrajznak tűnik - holott valójában mindig a lelkiállapot kivetülése a külső, többnyire a természeti környezetre. A József Attila-i képalkotásnak talán az Óda bevezetése a legszebb példája: „Itt ülök csillámló sziklafalon”. A vibráló, várakozó, felajzott és felszabadult lelkiállapot tökéletes rajza ez a fehér, „csillámló”, fény-árny játéknak kitett sziklafal (mely mégis kemény, törhetetlen és áthatolhatatlan), körül a Szinva patak víz-kavics csillámlásával. Az Óda természeti képei is azt bizonyítják, hogy József Attila számára a világ olyannyira egyanyagú, hogy külső, megfogható képei megfelelhetnek a benső lét analógiáinak. De az érzelmek, a lelkiállapot, a hangulatok kivetüléseinek ábrázolásában legfeljebb a kép hitelessége, hangzási megfelelőikből fakadó érzékletességük, a verbális tudás extrém biztonsága az, ami József Attila költészetét kortársainak többségétől megkülönbözteti. Csakhogy itt nem mindig, s talán nem is a legfontosabb jelentések során látjuk az érzelmek vagy a létérzékelés képi megfelelőit. József Attila költészetének egyedülálló remeklése és egyben tragikumának hordozója az, hogy elsődleges képeiben nem feltétlenül az érzelem, hanem sokszor a gondolat önkifejezésének meg-megújuló erőfeszítéseit érzékeljük, a gondolati problémák olyan intenzitását, mely eléri a lírai költészet megszületéséhez szükséges feszültséget. Ennek az érzelemként megélt feszültségnek energiája sugárzik át a szöveg képi anyagán. Az Óda bevezetésében a csillámló sziklafal a létérzékelés vibráló, várakozásteli, szabad hangulatát tükrözte; az Eszméletben a csilló véletlen szálai (a képpé lett gondolat ér.