Beney Zsuzsa: Nem látta senki más… - (Versközelben) (Budapest, 2015)

I. Aranykapu

A vers egyszerű leírásként indul - de aztán a második versszakban a költő a „világ valóságából” átlép a „vers­beli valóságba”, azzal a képpel, hogy „orrocskájuk is té­ged idéz”. Ez a sor még ide és már oda is tartozik: szinte látjuk a kisborjak és a lány orrocskáját. Rózsaszínűnek látjuk, és így szinte természetesnek tűnik, hogy a költő a következő sort a „rózsás” szóval kezdi - de milyen fur­csa, a rózsástól idegen főnévvel kapcsolódik ez a jelző! A rózsásat általában könnyednek, légiesnek, lányosnak képzeljük, s itt ezt olvassuk: „rózsás csülkökkel”. A csül­kök itt épp olyan gyöngéd becézgetésnek hatnak, mint az imént az orrocskák. A vers nyelvtani szerkezetéből jól kiolvasható, hogy azok még a kisborjakéi voltak - ki­csit azonban a kislány orrának is gondolhattuk; a rózsás csülkökről már igazán nem tudjuk megmondani, ben­nük az állatokét vagy a kislány lábát látjuk-e. Mire képes ez a vers! Néhány egyszerű szóval szinte megperdíti körülöttünk a valóságot: nem tudjuk, mi az, amit valójá­ban látunk, s mi az, amit elképzelünk: a külső és a belső világ határai elmosódnak. „A folyóig szenved a mező”, olvassuk, de itt már tudjuk, hogy nem a mező, hanem a szív szenvedéséről szól a vers. Az utolsó versszakban a kétféle világ még jobban ös­­­szefonódik. Ez a négy sor József Attila költészetének s az egész modern magyar költészetnek egyik gyöngy­szeme. Megint csak egyszerű, szinte prózai sorral kez­dődik: „Ha kerülsz, ne kerülj el messze”. Gyerekesen fé­lénk kívánság ez: azt, hogy ne kerülje, nem is meri kérni szerelmesétől a költő, csak azt, hogy ne messzire ke­rülje. A kicsinyítések a megszólítás gyengédségét érzék

Next