Bókay Antal - Rácz István (szerk.): Modern sorsok és késõ modern poétikák - British studies (Budapest, 2002)
Plath és Hughes
újraélesztette, magára vette az apai helyet. József Attila versében viszont fokozatosan kerül az anya alakja a regresszív jelenlét helyzetébe, lesz belőle „mama”, akinek párhuzama, pótléka a jelenben nincs és csak az utolsó előtti versszak utolsó sorában jelenik meg a megszólítás, a „daddy”-vel azonos értékű „mama”. Plath végig a regresszióból beszél, József Attila regresszív pozícióba jut. A regresszió felnyitja a jelentést, narrativizál és olyan tárgyakhoz (emlékekhez és fantáziákhoz) jut, melyek meghatározó szerepűek a személyes létpozíció megkonstruálásában. József Attila egy műfajt, egy kifejezésbeli, beszédbeli modalitást (a siratót) emel címmé. A „sirató” egyáltalán nem gyermeki műfaj, nem sírás, hanem annak intézményesített, formálisan meghatározott, mondhatnánk poétizált változata, mely kifejezetten a halállal kapcsolódik össze, és gyakorlói is többnyire hivatásos siratóasszonyok, akik a sírás kapcsán pontosan tudják, hol a kezdete és meddig kell csinálni (tehát nem zuhantak bele a sírásba), és a mű eleje és vége között tudják a szükséges csúcspontokat, elernyedéseket, ellágyulásokat, szóval birtokolják az egész kompozíciót, magát a siratás eseményét. A sirató egy lényeges létmodalitást, a melankóliát műalkotásszerűen artikulálja, és ezzel ártalmatlanná is teszi: nem sír az, aki sirat. Az persze igen lényeges kérdés, hogy József Attila verse sírás vagy sirató, kései (megkésett) vagy éppen időben történő. A költő feltétlenül arra vágyna, hogy az elmondott szöveg egyrészt sirató legyen (szerkesztett, intézményesített, eltávolított) és másrészt tudja azt, hogy a siratás más kései, elkésett, talán pótolhatatlanul elmaradt. József Attila viszonyában ez a legfontosabb mozzanat: a cselekvés, a megsiratás elkésettsége radikálisan átalakítja az emlék létminőségét. Ugyanis a gyász megfelelő működése az anya elvesztésének traumáját jelöltté, távolivá, emlékké változtatja. Akkor azonban, ha a megsiratás, a gyász nem volt sikeres, és most kell ismételni, sőt ebben az ismétlésben sem ad feloldást, akkor a mama nem tud emlékké válni, hanem megmarad kínzó jelenlétnek, nem referencia tárgya, hanem ismétlés aktusa, nem jelölt, hanem jelölő, a vele kapcsolatos recepciós viszony nem siratás, hanem sírás. Ez pedig a chora hiányának folyamatos jelenlétével, egy mindig friss sebbel jár.