Boreczky Ágnes (szerk.): Majdnem száz év. Boreczky Ágnes beszélget Méhes Verával - ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézet Pedagógiatörténeti Tanszék közleményei 4. (Budapest, 2009)
1. rész. Az asszimiláció útvesztői
méter magasan a tengerszint felett. Félórányira tőlünk volt egy bányató, ahová el lehetett menni sétálni, biciklizni. Mi 8 forintot fizettünk gyerekenként egy napra. Azt nem érzi a napló, hogy a gyerekekért a szülők nekünk mennyit fizettek. Tizenöt 12-16 éves gyerekkel és nagy pedagógiai tervekkel mentünk le Aszódi Évával Villabányára. Öcsém, Péter, aki akkor már 18 éves volt, pedagógiai asszisztensként dolgozott velünk. Együttműködésünket a legnagyobb harmónia jellemezte. Fiatalságán tréfálkozva öcsémet a gyerekek „Onkel Péter”-nek nevezték. Nyaraltatásunknak megmaradt a teljes naplója fényképekkel, rajzokkal. Most beleolvasva szívderítő és ugyanakkor szívszaggató a naplóból áradó életöröm: a természet szeretete, a világ megismerésének és a kultúra elsajátításának vágya, egymás megbecsülése, egy jobb, színvonalasabb, emberségesebb életre törekvés. A leírt sorokból kiderül, hogy olvastunk Thomas Mannt. A varázshegyhez hasonlította az egyik naplóíró az ott töltött napokat, de felmerül Tonio Kroger neve is. Olvastuk együtt József Attilát és Babitsot, hallgattuk a „Befejezetlent” és a „Prelúdiumot”. Voltak nagy éjszakai beszélgetések, biciklizés és lovaglás és kisebb botrányok, egy lámpa kialvása, a gyufa eltűnése és egy nagyobb vízmennyiség kiömlése körül. Voltak erdei séták és barlanglátogatás. Közösség, szabadság, szeretet és derű. A napló őrzi mindezt, és én őrzöm a naplót. A gyerekek közül talán ketten voltak elemisták, a többi mind gimnazista. Mint mindebből kiolvasható, nevelésünk, életformánk a Montessori pedagógiában gyökerezett: kultúra, egymás segítése, egymás nevelése. Legnagyobb pedagógiai sikerünk nekünk pedagógusoknak, de még inkább a gyerekeknek Kálmán Pisti átnevelése volt. Kálmán Pisti tizenhat éves volt, saját villában laktak a Rózsadombon, ő volt az egyetlen, aki libamájat hozott útravalónak és nem adott belőle senkinek. Első nap nem segített, nem vett részt semmiféle közös tennivalóban. Aztán eltelt egy pár nap, nem is tudom, hogy csináltuk, de mintha elvarázsolódott volna, a társaságból kialakult egy erős közösség, egy egymást segítő csapat, amelynek Kálmán Pisti fontos tagja lett. Kálmán Pisti metamorfózisát csasztuskában írták meg közösen a nyaralás utolsó napjaiban a gyerekek.59 így telt el egy tartalmas, boldog hét. A nyolcadik napon jött két szuronyos csendőr azzal, hogy „huszonnégy órán belül vigyék el innen ezeket a zsidó gyerekeket, mert ha nem, akkor puskatussal kergetjük el őket”. Akkor még nem volt olyan rendelet, hogy ne nyaralhasson együtt tizen.