Boreczky Ágnes (szerk.): Majdnem száz év. Boreczky Ágnes beszélget Méhes Verával - ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézet Pedagógiatörténeti Tanszék közleményei 4. (Budapest, 2009)
3. rész. Szép új világ: Az útkeresés folytatódik
zasságot, mint egy stabil összetartozást, ahogy a gyerekek gondolják: az apuka meg az anyuka rokonok, ami megváltozhatatlan kötelék. Béla szorongása érthetetlen volt számomra és sértő is. Azt jelentette, hogy nem is ismer igazán. Mindig ott érezte valahol az ellenséget utcán, buszon, nyaraláson, aki elrabolhat engem tőle, vagy akinek a kedvéért elhagyhatom. Ez állandóan visszatérő konfliktushelyzetet teremtett, és sokat rontott az életünkön. Ettől eltekintve - hisz ezek mindig alkalmi esetek voltak - nagyon harmonikus meleg családi életet éltünk. Mindig mindenkinek volt saját szobája. A Rákóczi úton a szolgálati lakásban ezt könnyű volt megoldani, mert a lakás nagyon nagy volt. Amikor a József Attila telepre költöztünk, a három szobából a legnagyobbat kettéosztottuk, az egyik fele Béla dolgozója lett, a másik Kati kis szobája. Az én szobám volt a hálószoba, a nappali és a szalon is egyben. Ott volt a televízió és fotelek a vendégfogadáshoz. És minden szobában mindenkinek a saját könyvespolca. Mindig nagyon fontos volt számomra, hogy a lakásunk minden részletében szép legyen. Ezt nem volt nehéz elérni, hisz a biedermeier szekrények, Gombosi Gyuri rajzgyűjteményének lapjai, a régi szőttesek és kancsók, Béla szépséges palóc parasztládája, a sok könyv minden lakásban ugyanúgy hatottak. A család összetartozásának kereteit biztosította az állandó étrend. A reggelit futtában fogyasztotta el mindenki (eléggé el nem ítélhető módon), a gyerekek óvodában, iskolában, a felnőttek a munkahelyükön ebédeltek, vacsorára azonban mindig együtt volt a család. Hideget ettünk és teáztunk. Vasárnaponként többnyire együtt töltöttük a napot, persze, ahogy a gyerekek nőttek, egyre gyakrabban lett saját programjuk, de szinte mindig együtt ebédeltünk, vacsoráztunk. Nem főztem, csak egy rövid ideig, vasárnap. Akkor anyuka is átjött hozzánk ebédre. Aztán jött egy olyan korszak, amikor abból a meggondolásból, hogy az asszonyoknak ne kelljen hétvégén is dolgozni, viszonylag olcsó lett a vendéglő (központilag előírt árak voltak). Elég hosszú ideig lejártunk vasárnap délben valamelyik közeli vendéglőbe, például az Erzsébet körúti Lúdlábba, ami nagyon jó volt. Azt gondolom, hogy az is fontos volt a gyereknevelés szempontjából, hogy nagyon szívesen fogadtuk mindig gyerekeink barátait, barátnőit. Mindig örültünk, ha hozzánk jönnek, akkor legalább látjuk őket. Nem egyszer nálunk tartották az osztálytalálkozót, vagy az egyetemi csoport.