Boreczky Ágnes (szerk.): Majdnem száz év. Boreczky Ágnes beszélget Méhes Verával - ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézet Pedagógiatörténeti Tanszék közleményei 4. (Budapest, 2009)

4. rész. Nyugvóponton

évek vége felé írtam egy levelet a pártszervezetbe, amelyikhez tartoztunk, - ez akkor a József Attila telepen volt,­­ hogy tekintettel arra, hogy idős vagyok, a munkából is már több éve nyugdíjba mentem, úgy érzem, hogy a pártmunkából is nyugdíjba mehetek. Akkor már nagyon nem értettem egyet a párt tevékenységével. Nagyon sajnálom, hogy konkrétumokra nem emlékszem. A taggyűléseket sosem szerettem, unalmasak voltak. Érdekes, ahogy visszagondolok most rájuk, nem találtam soha felháborítót a pártgyűlése­ken, csak nagyon untam őket. De sokáig egyetértettem a tartalmukkal. Az új gazdasági mechanizmussal egyetértettem, a békés reformokra való tö­rekvést mindig jól fogadtam. Persze, a párizsi események is felkeltették érdeklődésemet. Szimpatizáltam velük. Nagyon fel voltam háborodva viszont a prágai bevonuláson. Ha a gondolkodásom fejlődésébe belegondolok, nem voltak hirtelen változások, lassanként alakult át. Amiért sokáig védtem a szocializmust, annak az volt az oka, hogy döntő fontosságúnak tartottam azt, hogy nincs munkanélküliség. Arra gondoltam, hogy az mindent megér, mert szörnyű dolog lehet, ha valaki azt érzi, hogy nincs rá szüksége a társadalomnak, hogy felesleges. Ma már tudjuk, hogy a kapun belül volt munkanélküli­ség, de ez egy közgazdasági kategória, mert aki a kapun belül volt, az nem érezte magát feleslegesnek, azt érezte, hogy van helye, tartozik va­lahova. Arról nem is beszélve, hogyha nem is sokat, de valamit mégis csak dolgozott a béréért, nem munkanélküli segélyen élt. Amikor 87-ben kimentem Frame-ékhez New Yorkba, az amerikai ví­zumhoz ki kellett tölteni egy kérdőívet, amelyen azonos rovatban szere­pelt, hogy voltam-e kommunista párttag, volt-e büntetett előéletem vagy egy éven belül fertőző betegségem. Akkor még párttag voltam és azt pró­bálgattam útközben magamban, hogy tudom jól angolul elmagyarázni, hogy jóllehet, még nem léptem ki a pártból, de már egyáltalán nem értek egyet a kommunista párttal. Ezek után az ott töltött első estén John, Verának a férje elmondta, hogy ő abszolút nem ért egyet a republikánus párttal és csak azért nem lépett még ki, mert az angol családok hagyományosan mindig republi­kánusok voltak, de ő már nagyon régen gondolkodik, hogy ki kellene lépni. Ezután már egyszerű volt megmagyarázni a magam párttagságát. Humorosnak találtam a dolgok ilyen egybeesését. De azért a későbbi évek során sokszor éreztem nagy veszteségnek, hogy 57-ben visszaléptem .

Next