Boreczky Ágnes (szerk.): Majdnem száz év. Boreczky Ágnes beszélget Méhes Verával - ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézet Pedagógiatörténeti Tanszék közleményei 4. (Budapest, 2009)
5. rész. Epilógus
A kórházban töltött idő alatt sokat olvastam. Látogatóimtól mindig azt kértem, hogy könyvet hozzanak. Furcsa, tudaton kívüli állapotban voltam. Úgy gondoltam, hogy mindez hamar elmúlik, az élet már csak ilyen, adódnak balesetek. Érdekes módon hazakerülésem után a derűm lelohadt, az aktivitásom csökkent. Bajomat sokkal súlyosabbnak éreztem itthon, mint a kórházban. Hiába mondták az orvosok és laikusok, hogy szépen javulok. Saját környezetemben önkéntelenül az egészséges Verához mértem magam. Naponta jött hozzám gyógytornász, elláttak rendesen. Mégis, ezekben a hónapokban alig olvastam valamit, írásra képtelen voltam. Talán utólag éltem át a zuhanás traumáját, amelynek következtében nemcsak a combcsontom tört el, hanem bennem még valami megnevezhetetlen. Ismételten elképzeltem a zuhanást és utána felmerült a kérdés: miért kellett ennek megtörténnie? Pszichológiailag kész volt a magyarázat, de mégis. Hónapokig nem léptem ki a lakásból, itt is kerettel jártam. Lányaim végtelen figyelmességének köszönhetően átépítették a fürdőszobámat modern zuhanyozóvá, hogy minél kényelmesebbé és biztonságosabbá tegyék életemet. A keretet viszonylag hamar leváltottam a botra, majd azt is elhagytam. Bármit csináltam, nagyon hamar elfáradtam. Ez nagyon bosszantott. És ezek során aggódva kérdeztem önmagamtól: Most már én is öregszem? Hisz maga az elesés is az öregség jele. (Ekkor viszont mindig eszembe jutott, hogy milyen gyakran estem el fiatalabb koromban, hányszor repültem le lépcsősorokon a József Attila lakótelepi házunk pincelejáratától a londoni Westminster lépcsőjéig.) Egyéb apró jelei is mutatkoznak a fizikai öregedésnek. Könnyebben félrenyelek. A hangom gyengébb, halkabb lett, erőkifejtést kíván, hogy nagyothalló barátaimmal és családtagjaimmal elég hangosan beszéljek. Gyengébb a kezem. Egyre több azoknak a konzervdobozoknak, palackoknak, orvosságos fioláknak a száma, amelyeket segédeszköz nélkül vagy még azokkal sem bírok kinyitni. A könyvespolc alsó és felső polcairól egyre kevésbé tudok könyvet levenni. De mindez felejthető, amikor normalizálódnak körülményeim. A karácsonyi szünetben mentem először házon kívül vendéglőbe, a családommal a Rosensteinhez. A főpróba sikerült. Ezután kezdek normálisabb életet élni. Újra olvasok. Megszerkesztem a Montessori Műhely elmaradt számát. Az agyam kitűnően működik. Minden eszembe jut, ami szükséges. Újabb