Boros Oszkár et al. (szerk.): „…kettős, egymást tükröző világban”. Poétikai formációk a késő- és posztmodern magyar lírában - Kultúra - irodalom (Budapest, 2015)
II. Nyelvjáték, műfajjáték, referenciajáték
104 II. NYELVJÁTÉK, MŰFAJJÁTÉK, REFERENCIAJÁTÉK kétszer ekkora versszakterjedelemben). Géczi költeménye tehát a tizenkét hatsoros strófa négy közbülső sorában ugyanazt a hangsort váltakoztatja a következőképpen: 1. vszk .-.felborul - ráborul - azon túl - elborul, 2. vszk.: beszorul - kiszorul - elszorul - megszorul, 3. vszk.: rászorul - szaporul - (aljas) szorul - leszorul, 4. vszk.: párosul - izmosul - pirosul - megkárosul, 5. vszk.: alkonyul - lekonyul - elaljasul - pártosul, 6. vszk.: vékonyul - bizonyul - tornyosul - korcsosul, 7. vszk.: porul - porul - szerteborul - porul, 8. vszk.: elszigorul - benyúl - kiborul - beszorul, 9. vszk.: benyomul - lenyomul - nyomul - kinyomul, 10. vszk.: borul - beborul - kiborul - szétborul, 11. vszk.: hasznosul - tanul - hasznosul - hasznosul, 12. vszk.: eltorul -feltorul - betorul - tollul. A rímszavak vizsgálata során tehát megállapíthatjuk, hogy leggyakoribbak az igei rímek, s azon belül is feltűnő sűrűséggel ismétlődik a borul és a szorul ige, különféle igekötős változatokban. Kérdés lehet azonban, a 21. században mit kezdhetünk ezzel a döntően azonos szófajiságra épülő ragrímes konstrukcióval. Nyilvánvalónak tűnik itt a szerzői intencionáltság, Eco nyomán az intentio auctoris működése a toldalékrímes, az azonos igékkel, illetve igetövekkel operáló konstrukcióban (pontosabban, s ismét Ecóval szólva, az intentio auctorisra ez esetben is az intentio operisből, jelen szöveg rímes-ritmikai-kompozicionális megszerkesztettségéből következtethetünk).24 Amint mások mellett Lotman is felhívta rá a figyelmet, a középkori verselésben, s különösen a rímelésben éppen nem a diverzitás, nem az eredetiség, nem az újszerűség volt a fontos, hanem az ismétlés. Ám az ismétlés itt sem puszta formaként működött, hanem világszemléleti alapja volt: a középkori ember analógiákban és azonos törvényszerűségekben érzékelte a világot, s ezen analogikus szemléletet mutatják a középkori versek toldalékrímei (magyar vonatkozásban elegendő itt Tinódi Lantos Sebestyén „vala”-rímeire gondolnunk). Úgy tűnik, Géczi János e kötet címadó költeménye éppen a magyar vers ezen archaikus, középkori nyelvi-ritmikai és szemléleti arculatát idézi fel ezzel a mai korban szokatlanul „tautologikus” (Lotman), ám mégis virtuóz rímstruktúrával.25 ) hozzátehetjük, az inverzió, amelynek eljárásával a versszöveg igen gyakran él, s szinte minden alkalommal a hat feltételes módosító- és kötőszó pozícióját ingatja meg vele (például: „a testünk ha felborul”, „és a félhold ha azon túl”, „szánkra tenyér ha rászorul”, „és az idő ha pirosul”, „és a szívig ha lenyomul”, „létünk ha tőlünk eltolul” stb.), a 20. (lásd például József Attilától a Rejtelmek kezdését: „Rejtelmek ha zengenek”) és a 19. századi magyar líra ezen szöveghelyei mellett Zrínyi költészetét is idézi, különösen a Befed ez a kék ég... kezdetű és című epigrammáját, amelynek minden sora a szórendcsere szintaktikai és szemantikai tekintetben is sűrítő fogásával él („Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, / Órám tisztességes, csak légyen utolsó, / Akár farkas, akár emésszen meg holló, / Mindenütt felyül ég, s a föld lészen alsó”). S végül újfent 24 Vö. Umberto Eco, I limiti dell'interpretazione, Bompiani, Milano, 1990, 32-33. 25 Jurij Lotman, Szöveg-Modell-Típus, ford. Bánlaki Viktor - Köves Erzsébet - Lengyel Zsolt, Gondolat, Budapest, 129-140.