Czövek Judit (szerk.): Imádságos asszony. Erdélyi Zsuzsanna köszöntése (Budapest, 2003)
Görömbi András: Népköltészet és új egyetemesség Csoóri Sándor esszéiben
*28 * szürrealista képektől. Népköltészetünk esztétikai értékvilága kiállja a modernség próbáját, szemléletileg korszerű. A Szántottani gyöper szétoszlatta a népköltészet egyszerűségének és együgyűségének tartós mítoszát, s használható szempontokat adott a magyar líra Juhász Ferenc és Nagy László fémjelezte új útjának megértéséhez. Arra a látomásos képszerkesztésre mutatott meggyőző példákat a népköltészetben, mely elsősorban a szürrealizmus nyomán tudatosodott az európai költészetben mint a modernség vívmánya. Ezzel a népköltészet egyetemes övezeteire világított, hiszen a látomásos képben úgy egyesül a személyes és személytelen, hogy a személyes egyetemes érvényt nyer. Az ilyen látomásos vagy „szürrealisztikus” képszerkesztést, szemléletmódot Csoóri Sándor elsősorban a Petőfi előtti, ősi népdalban fedezte föl, a „szürrealista erezetet” leggazdagabban pedig ősi népballadáink őrzik. A Szántottamgyöpöt lerombolta azokat a válaszfalakat, melyeket a kényelmes és öröklődő irodalomszemlélet a népi kultúra és az úgynevezett magas kultúra közé emelt. Már a Szántottamgyöpörben írja, hogy a népdal a megíratlan idők lírai emlékezete. Az Egykor elinduló tizenkét kőmíves főként ebből az aspektusból vizsgálja balladáink sorsát és jelentését, a magyar nép összetettebb emlékezetét. Miféle emlékezetet őriznek balladáink? Drámait. Miért nincs akkor drámairodalmunk? Mert a magyar szellemi élet nem vállalta a szembenézést és a felelősséget. „Fogyhatott, morzsálódhatott az ország, a valóság ellenében mi mindig megkerestük a fennkölt kibúvókat, a sorsra való áthárítást, vagy a jövő felől áradó vigaszokat. Akik nem keresték, kivétel nélkül a balladahősök sorsára jutottak.”" Mindebből legendát és erkölcsi példázatot gyártottunk, egyszóval előkészítettük az újabb bajt. Ennek okát Csoóri a nép és az „úgynevezett történelmi magyarság” szétválásában, szembekerülésében látja. A politikai szembenállás ízlésbeli, gondolkodásbeli ellentéthez vezetett, szellemi életünk elvesztette a népet, elvesztette a nép realitásérzékét, önismeretét, s helyette a megvalósíthatatlan eszmények világában kötött ki, ahol „a valóságérzék legmagasabb fokú — tehát drámai — tárgyilagosságát valamiféle nemes, történelmi hisztéria váltja föl”.„ A szellemi élet nem követte a magyar nép és a magyar múlt alaptermészetét, nem volt hát szükség balladáira sem, melyek ezt az emlékezetet és karaktert őrizték. Az oly sok értéket termő felvilágosodás- és reformkor alulnézetből látszik itt, az igazi népiség, a tárgyilagos önismeret megvetése is hozzákapcsolódik: „a nép nyelvével és gondolkodásmódjával beoltott Csokonai kiebrudalása a költészetből jelképnek tekinthető”. Csokórai eszményképe az a Petőfi, aki Árpád helyett Dózsát mond, romantika és dicsőség helyett a „szenvedélyes tárgyilagosság” vállalója és követője szemléletében, indulataiban. Aki abban látta a század feladatát, hogy a nép uralkodjék a költészetben s a politikában egyaránt. Az elvet Petőfi világosan megfogalmazta, de a gyakorlat nála inkább politikai természetű. Arany balladái pedig közelebb állnak a romantikus lírához, mint a népballadák szelle 7 Csoóri 1994. 656. 8 Csoóri 1994- 657. 9 Csoóri 1994- 658. Népköltészet és új egyetemesség Csoóri Sándor esszéiben