Déri Zoltán: Magyar sors - magyar tragédia (?) (Budapest, 2009)
II. A kárpát-medence nemzeti problémái
II/3. IDEGENEK MEGJELENÉSE A MAGYAR FELSÉGTERÜLETENgusztus 29., a magyar történelem egyik leggyászosabb napja: a Mohács melletti síkon II. Szulejmán szultán győzelmet arat a védekező, de több főúr késedelme miatt nem kellő létszámú magyar sereg felett. II. Lajos király is életét veszti, és ezzel az ország megnyílik a másfél évszázadra elnyúló török uralom előtt, jóvátehetetlen pusztulást okozva ezzel nemzetünknek. Az oszmán hatalom despotikus volt, s a mindenkori despota, a szultán Allahnak, a mohamedánok istenének nevében szakadatlan terjeszkedő, hódító politikát folytatott. A támadó törökök szemében a keresztények hitetlenek, gyaurok voltak, akikkel szemben semmiféle kíméletre nem volt szükség. Az elfoglalt tartományok lakóit csak az „igaz hitűek” kiszolgálására tartották alkalmasnak, legjobb esetben élelmiszert termelő, adót fizető, akár meg is ölhető alattvalónak. A megszállás fogalma ismeretlen volt, a harccal birtokba vett területeket a birodalom keretei közé azonnal bekebelezték. De mivel a föld Allah tulajdonát képezte s a magántulajdon helyett a szultán csak konkrét érdemekért, ideiglenesen adott hűbérbe telkeket - amit bármikor visszavehetett -, használói a rajta talált népességből igyekeztek minél előbb, minél több hasznot kipréselni. Ilyen körülmények között hazánk és nemzetünk számára a török hatalom előnyomulása messzire kiható katasztrófát okozott. Az első csapásokat az ország legsűrűbben és tisztán magyarok által lakott déli részei szenvedték el. Főleg a Bácska, a Bánát és Baranya voltak ebben érintve. Majd Buda török birtokba vétele és a kegyetlen harcok továbbterjedése folytán a pusztuló terület határa egyre északabbra tolódott. A török hódoltság legnagyobb kiterjedése, Várad 1660-ban való eleste idejéig hazánkban a települések ezrei néptelenedtek el, és a lakosok százai váltak földönfutóvá. Ez az akkori népesedési viszonyok mellett katasztrofális méreteket jelentett. A hullámzó harcok, főleg a 15 éves háború idején é3 az ősi földhöz ragaszkodó magyar lakosság ugyan vissza-visszatért otthonába, de onnan újra és újra menekülni volt kénytelen. Akik mégis maradtak, és életüket szerencsésen megmenthették, embertelen alávetettségbe kerültek, sőt olykor a rabszolga-kereskedelem árucikkeivé váltak. Az átlagosnál is tragikusabb következményekkel járt, amikor a török hatalom, élén a szultánnal, egy-egy nagyobb hadjáratra indult. Ez a hadi útvonal teljes letárolását, kifosztását, elnéptelenedését hozta magával. S a másfél évszázados hódoltság idején ez nem volt egyedülálló eset. Mégis, a Török Birodalom Krímből származó tatár segédcsapatainak betörései jelentették népünknek a szenvedések csúcsát. A lassan, számtalan állattal, szekerekkel, gyalogsággal, tüzérséggel vonuló török haddal ellentétben, ezek lovas csapataikkal hirtelen, váratlanul pusztítva érkeztek, és sokszor nem csupán élelmet rekvirálva, hanem a település lakóit is legyilkolva és a házakat felgyújtva álltak tovább. Előlük, ha egyáltalán még lehetett, a lakosság csak erdőkbe, mocsarak közé vagy védettebb nagyvárosokba menekülhetett. De erre legtöbbször már nem maradt idő... Az ország lakossága tehát fogyott, de miután a dúlás mindig a Kárpát-medence déli, majd felfelé haladva középső térségeit, zömmel a magyarság által sűrűn lakott területeit érintette, népünk volt az, amely elsősorban őrlődött, pusztult, lélekszámában.