Dóka Henrietta (szerk.): Losonczi Ágnes műhelyéből II. Beszélgetések Losonczi Ágnessel (Budapest, 2022)
BESZÉLGETÉSEK A PÁLYÁRÓL, AZ ÉLETÚTRÓL, A HIVATÁSRÓL - Helyettem írták. A mikrofonnál: Losonczi Ágnes szociológus (Gartner Éva)
Szerkesztő, beszélgetőtárs: Gartner Éva • 91 Az úthenger is a te példád volt. Igen, tudom, az úthenger az onnan eredt, hogy egy időben nagyon szerettem a nyuszi-vicceket, borzasztó kifejezők voltak a nyuszi és a medve. Persze a nyuszi voltunk mi, a medve a nagy-nagy Szovjetunió. És volt egy olyan vicc ebben a nyuszi-sorozatban, hogy hol tud a kisnyúl legjobban meglapulni? És mi a válasz: az úthenger alatt... Ezt az úthenger alatti lapulást azután, ezt egy kicsit paradigmává növeltem, a korszak úthengere átment az embereken. Én tényleg abba a generációba tartoztam, amelyik három tavaszt élt meg életében, három gyönyörű tavaszt. Az első gyönyörű tavasz az az 1945 volt, valami borzasztó nagy vidámság és öröm, hogy az ember él, még néhányan életben maradtak, és valami iszonyatos gyász ugyanakkor. És ugyanakkor a túlélőknek egy olyan szégyene, hogy miért én maradtam életben? Én voltam a legjobb? Nem én voltam a legjobb. Ezt visszafelé vetíted, mert hát tizenhat-tizenhét éves gyerek olyan természetesnek tartja, hogy... Hatvanan voltunk egy osztályban, öten maradtunk életben. Ez azért valami borzasztó. Hatvanan voltunk és öten maradtunk életben. Tehát volt mit, és volt kiket gyászolni. Ilyenről nem is hallottam. Igen, öten éltük túl. De ebben a borzasztó gyászban, amiben ott voltunk, meg hát minden rom volt, semmi nem volt a helyén, sehol nem volt a lakás, sehol nem volt semmi, az ember teljesen boldog volt, mert egyszerűen egy olyan tiszta lap látszott nyílni az életben, olyan lehetőségek látszottak, amiket véghez lehet vinni. Olyan igazi társadalmi tavasz érzése jött el hozzánk, hogy most minden más lesz, és mindent másképp lehet csinálni. És lehet csinálni egy igazságos társadalmat, egy egyenlőt. Hát, most mindenki szegény, de valahogy úgy fogunk felemelkedni, hogy egyformán fogunk megemelkedni stb. És ez úgy belement a fényes szellők nemzedékének a hitébe is, és az örömébe is, majd aztán ez a társadalmi tavasz, a társadalmi hit, leforrázódott mindazzal, amit átéltünk. Akkor derült ki, hogy a legszebb eszmékből és a legszebb ideákból is lehet valami iszonyatot csinálni, hogyha úgy épül fel a társadalom, és úgy szerveződik az egész. Majd jött egy következő, ha úgy tetszik fél tavasz, amikor azt hittük, hogy – 1953–1955 – itt lehet valami változást csinálni, és akkor jött az 1956. Aztán az ötvenhatnak az elnyomása, a tönkretevése, a barátaink egy része börtönben, a másik része külföldön, a harmadik részével próbáltunk élni úgy, ahogy lehet, kerestük a megoldást, kerestük az utakat, kerestük az életben maradásnak a nem könnyű lehetőségeit, s akkor valahogy megint kialakult egy másik fajta élet, már sokkal kevesebb hittel, sokkal kevesebb bizalommal, sokkal kevesebb reménnyel. És megint jött a következő tavasz, az 1988-1989, hogy itt most megszabadulunk, itt most lesz szabadság, itt most lesz gazdagság. Megint egy borzasztó nagy remény. Petrit és József Attilát szeretném idézni. Petri azt mondja, mégpedig az Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből című költeményében, amit nagyon szeretek és borzasztóan fontosnak tartom. „Amiben hittem, többé nem