Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
A szabadság regénye
legalján a gépszerű, a végképpen elidegenedett tudat áll: az SS-intellektus. Sempron koncepciójából szervesen következik - s ezt még érintjük - hogy ő a szociálisan démonikustól elvileg megtagad mindenfajta rendkívüliséget és dicsfényt, a József Attila-i „gonoszságuk is fel van fújva” álláspontján áll. Ezek a figurák végképpen belebonyolódtak saját hitványságuk szövevényébe, s miközben teljhatalmú urak életek milliói felett, már annyi szabadsággal sem rendelkeznek, mint a legközönségesebb, a legprimitívebb ellenfeleik és áldozataik közül. Agyuk gombnyomásra, saját értelmetlen rendjük vezényszavainak gombnyomására működik, fel sem merül bennük az igény tetteik latolgatására, a szükségszerűség megismerésére. Nem is tehetnék ezt, mert a szembenézés az objektivitással létük azonnali összeomlását eredményezné: ők kirekesztették magukat a szabadságból. Nem etikailag persze, hanem a megismerés nívóját tekintve, alig áll magasabban a következő lépcsőfok: azoké, akik nem értik, mi történik velük és a világgal. Mikor a vagonban egy öregember szinte villámcsapásszerűen meghal, ezzel az utolsó felkiáltással: „Hát értik ezt?”. Semprun-Gerard ingerülten felelt rá: „Azt akarta mondani: »Hát értik, milyen az élet? Hát értik, milyen a világ?« Persze, hogy értem. Mást se teszek, mint értem, megértem és megértetem.” Az ingerültség nem fölényeskedés és nem a szegény halott méltatlan gyászbeszéde. Pusztán megmentek az utódoknak, azokról, akik birkatudattal hagyták magukat a vágóhídra hurcoltatni, önként lemondva szabadságukról. Megvetésbe csak akkor megy át a hangja, mikor olyanok elképedését ábrázolja, akik népek tanítóinak, szellemi vezetőinek adták ki magukat, s kevesebbet értettek meg a történelemből, mint egy átlagos francia parasztfiú vagy fiatal munkás, így a belga miniszter és szenátor ábrázolásánál, akik szánalmas pantomimfiguraként ugrálnak a buchenwaldi nyírógép alatt, miközben teljes elképedéssel bámulják a bánásmód kulturálatlanságát a krematórium árnyékában. A tudat magasabb, de még mindig csak „szabadság-közeli” nívóját reprezentálják azok, akik legalább egy aspektust felfognak, és ehhez alkalmazzák magatartásukat. Ilyen a zsidó nő, Gerald véletlen párizsi ismerőse, ilyen az auxerre-i német katona. Az előbbi tisztán látja zsidó voltának minden várható következményét, és egyetemes gyanakvást, állandó éber bizalmatlanságot és készenlétet alakít ki belőle. Talán ennek köszönheti, hogy túlélte a kálváriát, de bizonyosan ennek, hogy élete végéig rabja maradt a kiáltott szenvedéseknek. Az utóbbi eljut odáig, hogy saját helyzete rossz konzekvenciáit felfogja, és megkísérli magát elhatárolni a legförtelmesebbtől: a Gestapótól, az SS-től. De tisztánlátása (és persze erkölcsi ereje) nem elégséges ahhoz, hogy átlépje a Rubicont, a lelkiismeretfurdalás pótolja nála a tettet, így végeredményben