Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
Illyés Gyula
nélkülük tudásunk saját világunkról kimondhatatlanul szegényebb lenne. A másik ellenvetés tárgyiasságának elutasítói nem érzik, hogy éppen ebben van Illyés különleges pozíciója, „közbülső helye” a Nyugat lírája és József Attila között. Babitsnak és Kosztolányinak (egészen eltérő módon, de az alapelvekben megegyezően a világ külső kérge csak látszat. Szilárdnak tűnik, de a művészi ujj érintésére szétrebben, és megmutatja mélységeit. József Attila számára a tárgy létezik, szilárd, körüljárható valóság, de csupán a megismerés első lépcsőfoka. A jelenségtől a lényeg birodalmáig még igen hosszú út vezet, amelyet a fantáziának végig kell járnia, hogy célhoz érjen. Illyés lírai látomásában azonban a tárgy, úgy amint adva van, maga a világ, művészi alakító kedvének kiapadhatatlan forrása, mondanivalójának letéteményese és táptalaja. Ismét visszanyúlunk a költő paraszti kötöttségéhez. Juhásznagyapjáról írja a Puszták népében, hogy meséi közben az állatok, az eszközök nem csupán felidéződtek, megelevenedtek. Az unoka átörökölte a népi mesélők tehetségét, és nagy költészetté emelte. Illyés megoldásának azonban csakugyan van egy árnyoldala. A tárgyakhoz való igen erős kötődés szerintünk azzal a problematikus következménnyel jár, hogy a költői képek kontúrjait Illyés túlságosan élesen meghúzza, hiszen célja: felmutatni őket egy egyediségükben, mintegy lírailag igazolandó a leibnizi mondást, mely szerint nincs két egyforma falevél. Ám ugyanakkor minden egyes hasonlatnak, metaforának stb. van egy „képudvara”, egy asszociációs tartománya, amely jelentését a pusztán logikailag leírhatóan túl tágítja, amely puha elmosódottsággal öleli körül a szót, annak hangulata és kísérőzenéje. Világos, hogy ebből a tartományból minden ember mást és mást érez magához közelállónak, „lefordíthatónak”, amint a különböző zenei frázisok és motívumok is egészen eltérő „jelentésűek” a különböző hallgatóknak. De az is nyilvánvaló, hogy a „képudvarnak” (így hát az értelmezésnek is) van határa, még ha szilárdan ki nem mutatható is. A modern líra tipikus tévedése a „képudvarral” kapcsolatban, hogy eltúlzott érzékenységével nem veszi észre végső tartalmi meghatározottságát, valamint azt, hogy e „képudvar” költői ereje együttes mivoltában, gyakran sejtelmes „mezejében” van, amelyet nem szabad túlontúl analizálni, így jön létre a mai versek jó részének tökéletes formátlansága: a „képudvar” egész asszociációs gazdagságát ki akarják fejezni, ennek következtében a költemény végtelen lesz, csakhogy hibás, extenzív értelemben, bárhol abbahagyható, sehol be nem fejezhető, mivel a tartomány még mindig tartalmaz új meg új árnyalatokat, lévén intenzív végtelenség. Illyés viszont ott szűkíti meg saját poétikus hatalmát, amikor képeit gyakran az említett túlkontúrozás, a határok merev.