Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
A harmadik "stáció"
dik le; az ilyen művészet egyre nyomatékosabban dolgozza ki a konkrét különös emberben nemének általános esélyeit és képességeit, vagy a felszabadulásra, vagy az alásüllyedésre. Minden alkotás, amely alatta marad ennek az intenciónak - bár értékes lehet, és a nemzeti kultúrák megkülönböztetett figyelmére méltó, mégsem tartozik az első vonalhoz. A mi fejlődésünkben József Attila után eddig csak a líra hajtotta végre ezt az áttörést (Illyés, Benjámin, Juhász Ferenc megmaradó műveiben), és Déry legjobb epikája. Most pedig azzal, hogy egy konkrét talaját soha el nem hagyó, mégis szimbolikusan az összemberire kérdező és felelős ciklusban egybeötvözte a népiesség balszárnyának ma is eleven hagyatékát és az előbbi értelemben korszerű „szabadságfilozófiát”, Jancsó Miklós is végrehajtotta az európai szintézist. Hogy a jelek szerint Bartókot tekinti modelljének, ez csak beszédesebbé teszi a szintézis értelmét: a Cantata profana éppen azzal emelkedett a zenetörténet legnagyobb oratóriumainak sorába, mert e két elemből építkezett. A történelmi dimenzió igaz és konkrét volta - nem pedig allegorikus „árnyjátékszerűsége” - tehát nem a „kornak tett engedmény”, hanem e művészi megközelítés belső szükségessége. Mert aki hisz, az ember ezerszer fenyegetett, de mindig megújuló — szabadságtörekvéseinek realitásában (és Jancsó szenvedéllyel hisz), annak a valóságos létben kell keresnie a szabadságlehetőségek forrását, és a valóságos lét mindig történelmi. Csupán a Beckett-féle „végjátékban”, amely hol kétségbeeséssel, hol közönnyel mond nemet a felszabadulás esélyeire, tűnik el a történelmi dimenzió, marad tehát a mindenhol lejátszható, mindig azonosan negatív eredménnyel záruló emberi sakkparti. A Jancsó-filmek értékelésének kétágúsága tehát bizonyos fokig jogosult: ciklusát lehet úgy is átélni, mint a nemzeti történelem nagyszabású önkritikáját (ami egyébként messzemenően összecseng a művész nyilatkozataival), és úgy is, mint általános, pozitív választást és állásfoglalást a század drámai alternatívájában. E kétágúság a polifónia bizonyítéka, amelytől éppen olyan távol áll a helyi kolorit csupán kosztümökkel erősített hitelessége (Jancsó közönyét eziránt már többször megírták), mint az absztrakt doktrínák időtlensége. A Jancsó-féle történetiségnek megvannak a maga fontos specifikumai. Mindenekelőtt, a teljes történelmi igazság érvényben hagyásával (sőt, felfokozásával) erősen közelíti a múltbelit a maihoz, a nemzetileg különállót az egész emberiség szempontjából jellegzeteshez. Innen adódnak egyrészt a régmúlt eseményekre való „ráismerések”, még az is, hogy a nem-magyar néző a hanghatásokig menően a magyar történetet az első látásra befogadja. A nóvum részben abban kereshető, hogy a művész egy évszázad távolságra is.