Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
Testvéri énekesek
legyen is „eszmei tartalmuk”) embercsoportok - néha nagyon is népes embercsoportok megoldatlan életproblémáit tárják fel. Lukács György mélyen mondja, hogy az ember a világra válaszoló lény. De „az embernek” múlhatatlan szüksége van a lírikusra, a kérdező és önmaga kérdésein vajúdó emberre - feltéve, ha vajúdásának rángógörcsei legalább ritmusukban emlékeztetnek a magát mindig újjászülő világ vajúdásaira - ahhoz, hogy feleleteit helyesen fogalmazza meg. Ez a helyzet sincs előzmény nélkül a magyar kultúra folytonosságában. Csak éppen fordítva áll a dolog, mint Déryvel kapcsolatban már említették: nem Az ember tragédiájának örököse a Szembenézni, amelyben - hogy egy régi vitához és egy oly általánosan lenézett véleményhez most újra csatlakozzam - a világmagyarázó elv az objektív műfaj közegén teljes csődöt mondott. A vén cigányt folytatja. Ezt a különös, egyedülállóan tragikus költeményt, amelyet szintén kitölt Káin és Ábel dichotómiája, amely a felszabadító emberi tettet csüggedt kétségbeeséssel utalja a prometheusi sors csillagképe alá, de amelyből váratlanul, előkészítetlenül, semmitől sem indokolva - a végén mégis kirobban a „lesz még egyszer ünnep a világon” bizakodó krédója. Effajta remény-erupciónak lehetünk bámuló szemtanúi Déry költeménye végén, az anya fantasztikusan szép himnuszában, abban a megrázó-felemelő darabban, amelynek irodalomtörténeti becse is van. Déry végre megtalálta magában, kidolgozta magából a nagy lírikust, akivé ifjúkorában hasztalanul törekedett. Egyben - tételeire rácáfolva - befejezésképpen „visszacsempész” valamit humanizmusa eredeti értelméből. Mert árulkodó produktum a költői kép: mikor a jelképes anya a végigélt rémségek után egy hasonló jövő csaknem biztos tudatában újra megszülné gyermekeit, „édes babáit”, a szinte gügyögően gyengéd jelző ugyanazt jelzi, mint József Attila „gyönyörű szép szíve” az emlékezetes előzmények után. Hiába: nem könnyű odahagyni „az emberiség ügyét”, különösen egy hosszantartó első szerelem után. Együtt, elképzelhetővé tenni az elképzelhetetlent Günther Anders, a kétségbeesett és magányos tiltakozó, minden rossz ügy ellensége, annyi jó ügy derekas harcosa Az emberiség elévülése című kötetében figyelmeztet egy furcsa és veszélyes paradoxiára. Arra, hogy a modern haditechnika romboló hatalma annyira meghaladja fantáziánkat, hogy hatását már nem tudjuk elképzelni. Tehát ha rettegünk is tőle, mégis kiiktatjuk a problémát képzeletanyagunkból. Aminek megvan az a nyilvánvaló veszedel-