Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
Bálint György vagy Szerb Antal?
vai József is úgy fejezi be nagyszerű tanulmányát, hogy a magyarságnak Ady óta nincsen igazi forradalmár lírikusa. Több vonatkozásban megmutattuk Bálint György Babits-képét. Ha ehhez hozzátesszük elragadtatott bírálatát az Édes Annáról, jól látható, mit tartott fontosnak, értékállónak a Nyugat irodalmából. Külön kérdés a népiességhez való viszony. Sok minden arra predesztinálta volna Bálintot, hogy urbánus legyen, s hogy mégsem így történt, a világnézeti objektivitás egyik legszebb példája életművében. A legnagyobb gondossággal tartja számon minden új népi tehetség jelentkezését, „megindult hangú, testvéri üzeneteket” küld Veres Péternek, a Petőfi, a Puszták népe kiadása alkalmából pedig „a puszták zsenijének”, felfigyel a fiatal Darvas minden művészi előrelépésére, több cikket szentel a Féja Viharsarok című könyve körül kitört jobboldali támadásoknak. Ugyanakkor nincsen ebben semmi „parasztfogás”. Bár szenvedélyesen védi meg a Márciusi Front népieseinek jó kezdeményezéseit Ignotus szűkkeletű támadásaival szemben, ugyanilyen szenvedéllyel reagál a népi írók megtorpanásaira, a Gömbössel való alkudozásokra, egyesek pálfordulásaira és árulásaira. Sőt a művészi tények előtt sem hunyja be a szemét, a falukutató irodalom szociologizáló, „hibrid” jellegét többször is leszögezi, csaknem ezt tartja döntőnek. Ráadásul valamennyi bírálata és megállapítása bele van ágyazva abba az európai távlatba, amelynek csúcspontjaként Thomas Mann felfogását már említettük. Önként kínálkozik itt az összehasonlítás Bálint György és Révai József között. Révait és Bálintot nem két különböző csoportosulás feje fölött kötötte össze az elvek és módszerek mágneses vonzása: a nemzeti egységért harcoló proletár-szocialista mozgalom teoretikusai voltak mindketten. A valósághoz fűződő viszonyban sem állott fenn lényegbevágó különbség: a harmincas évek Révaija éppoly jól ismerte a távolból a magyar életet, mint Bálint, csak másképp. (Egyes, magukban persze nem jelentéktelen tévedéseket, mint a József Attila kérdést, leszámítva.) De azért furcsa ellentmondásokat tapasztalhatunk. Kétségtelen, hogy kettőjük közül Révai volt a szintetikusabb ideológus. Tanulmányai átfogták a politikai élet, az irodalomtörténet-írás, a történettudomány, a gazdaságtan körét, lényegében ő adta meg a Magyar Népfront programját. Ugyanakkor - miközben marxista világnézeti alapjai hasonlíthatatlanul szilárdabbak voltak az áttanulás folyamatában levő Bálintéinál — a filozófiai általánosítás felé mutató kérdések, az esztétikai problémák mellett csaknem teljesen közömbösen ment el, néhány vázlatosan kidolgozott kivétellel (Ady szimbolikája, a pesszimista költészet jogosultsága Kölcseynél). Bálint sokkal töredékesebb műve viszont, mint láttuk, gyakran az ilyen megoldások küszöbéig vagy tovább hatolt. Másrészt: a harc világközpontjában