Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
Ítélet van Reflexiók Déry Tibor önéletírásáról
kezményeit a legkomikusabb szituációkban ábrázolni: a „lélek mérnöke”, a tulajdon elleni kereszteshadjárat felesküdött lovagja véget nem érő, ádáz harcban áll a kisiparosokkal, tulajdona védelmében. Szüntelen belső párbaja a partikuláris és a nembeli között szép és tanulságos, tanulságos, mert az önmaga iránt érzett szánalom nélkül ábrázolja lealacsonyodásait a moralista művész. A régi értékskála sértetlenségét tanúsítja csorbítatlanul megmaradt, sőt: beérett, kiteljesedett hierarchiaérzéke. Nem habozik a nála jobbakat (vagy legalább: egy döntő vonatkozásban jobbakat) hol groteszk, hol fenséges ábrázolásban maga fölé helyezni. A tulajdon súlyával még az őszinte kétely leple alatt is ugyancsak tisztában lévő moralista habozás nélkül elismeri a segítőkészség arlecchinójának, Gáspár Endrének a fölényét, aki pedig nem hagyott hátra művet az életrajz írójáéhoz bármiben hasonlíthatok aki csörgősipkát húzott együttérzésére és politikai tiltakozására is, de aki sosem hagyott cserben barátot vagy szűkölködőt, s vajon ki teheti hasonló tettei elé ezt az időhatározót? Maga fölé helyezi Gábor Andort, aki minden érdek és minden bensőséges kapcsolat nélkül, de évtizedes barátságok szenvedélyével próbálja őt megmenteni az elképzelhető pusztulástól. Itt sem az egész ember, még kevésbé az egész mű jellemzésére vállalkozik Déry. A haláltánc etikettje szerint egy magatartás jelenik meg: az önzetlenül kinyújtott kéz gesztusa, amely vissza akar rántani az örvény széléről és nem kéri cserébe sem télikabátodat, sem - ami még súlyosabb fizetség lenne - háládat és elismerésedet. Ezért szakad ki éppen Gábor Andor kapcsán az íróból a könyv egyik legszebb exklamációja: „Háború, gázkamra és Rajkpör: összegük egyenlő volna az emberiség képletével? Mit vonhatok le belőle, hogy bár reménytelenül, de lelkiismeret-furdalás nélkül tovább tudjam írni ezt a jegyzetet? Gábor Andort? A tavaszt? A jövőt?” A legfenségesebb alak ebben a sorban persze a halálában is konok és hajlíthatatlan Attila, aki nem teszi le bal hónap alja alatt szorongatott jobb kezét, mert „minden marad, ahol van”. A sorok írójának nincsenek eszközei ahhoz, hogy érzékeltesse a találkozás szavak közt bujkáló meghatottságát, hallatlanul erős férfiszeretetét, amely megvalósítja a mintának közölt verselemzés stílusideálját: a heves érzés mindenütt érezhető, anélkül, hogy hangosan és látványosan feltakarná magát; a leleplezés - előírásszerűen - csak a végén történik, a be nem teljesült ölelés befejezetlen mondatában. De a portré éppen azért felülmúlhatatlan, mert a vele együtt vívódó és vívódásaiban felőrlődött József Attilával Déry nemcsak saját döntésének ellenképét, hanem az alternatív magatartás grandiózus méreteit is képes önmagára nem tekintő elfogá