Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
Ítélet van Reflexiók Déry Tibor önéletírásáról
latlansággal ábrázolni. A Tamás-hegyre felvonuló Attila éppúgy tisztában van a halála után történtekkel, mint barátja; korán kezdte látni az események baljós árnyékát. De kitart amellett, hogy ő volt alkalmatlan, nem az eszme. S ha a magára vonatkozó ítéletet a történelem már ma is bonyolultabban fogalmazza, a forradalom iránti alázat és a személyes méltóság olyan dupla szólama szólal itt meg, amely József Attilán kívül csak Ady költészetében hangzott fel a magyar irodalomban. Hogy ismert makacsságával tart ki az „együttérzés” emberi és költői parancsa mellett, hogy Lukács-interpretációjuk során Attila választja a „válaszoló lény” és Déry a „kérdező lény” álláspontját - ez egyszerre bizonyítja József Attila eleven monumentalitását, és a krónikás hitelességét az emberi fokozatok tárgyában. Ugyanilyen részletesen kidolgozott hierarchikus skálát nyújt át számunkra Déry a művészet és a szerelem nagy életterületein (és ezek a hierarchia-beosztások nem csupán a kompozíció átgondolt elvét tanúsítják a látszólagos káosz felszíne mögött, nem csupán a nevelődés elvét „csempészik vissza”, ha részlegesen is, hanem ismét dinamizálják a haláltánc eredendő merevségét). A művészet fokozatai így tornyosulnak egymás fölé (mindig beszámítva az értelmező önkényét): Grósz Andor, az életkeltő és dilettáns hazudozó áll a sor legvégén, akihez is hozzátartozik a felnövekedés dialektikájához - rossz irodalmat és kétes magatartást közvetített a kamasz Dérynek és mégis mélyebb benyomást tett rá, mint később számos érett és nagy művészegyéniség, mert megismertette a költészet ellenállhatatlan hatalmával, amint az a művelésére készülődő ember lelkén eluralkodik és elterebélyesedik. Egy filmkocka erejéig felvillan Turcsányi Elek figurája, akinek hiányoztak energiatartalékai ahhoz, hogy kitartson a művészsors mellett: visszazuhant a lírából a prózába, az irodalomból a hivatalnoklétbe. Ami a múzsa emlékeképpen benne megmaradt, csak arra volt elegendő, hogy elpusztítsa őt: üldöztetés nélkül is üldözöttnek érezte magát, öngyilkos lett. Gáspár Endre, aki - láttuk - egy másképp összeállítható skálán nagyon magasra vitte Déry értékrendjében, itt be kell érnje egy alacsonyabb poszttal. A lantot ugyan „mindvégig” kebeléhez szorította, az utolsó órákban már csak koffeininjekciók segítségével, de pusztán mint a kenyérkereset nemes szerszámát, igaz, másokért, nem önmagáért. Fölötte lebeg Tóth Árpád szerény alakja, akinek leírásában Déry egyaránt igénybe veszi az opera buffa és a Shelley-féle spirituális líra eszközeit. Joggal, mert a kiváló költő légies poézise és testesen, mulatságosan, néha akár ellenszenvesen földi lénye békítette ki az életrajz íróját minden művészet örök zavaró tényezőjével, azzal, hogy a partikuláris művészegyéniség és a nála magasabbra szárnyaló műalkotás-individuum egymástól egy személyben elválaszthatatlann