Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
Nagy Lajos hagyatéka
alapján, amit elvégzett, nem annak alapján, amit nem végzett el. Az utóbbi elv az életművek összemérhetetlenségéhez, a hierarchia megszűntéhez vezetne, persze csak irodalmi körben, mert az élet mindig elvégzi a maga szelekcióját. De a „csúcspont” posztulátuma mint kritikai kiindulási alap nem teszi lehetetlenné a helyes arányok kialakítását. Csak most már azok az alkotások fognak „vallani", amelyek méltóan képviselhetik alkotójukat. Az előbbinél bonyolultabb Nagy Lajos fejlődésében a korszakok hierarchiájának kérdése. Szembeötlő, hogy két igazán jelentős periódus van a pályáján. Az első, 1907 és a forradalmak között, a második, a fehérterrortól a világválság végéig. Sem a fasizmus elleni harc, sem a felszabadulás utáni töredékes évtized nem váltott ki belőle műremekeket, bár hozott még néhány szép karcolatot és novellát. Ebben a tünetben némileg a prózaíró organikus sajátsága nyilvánul meg, az, hogy többnyire az élet első felében gyűjtött tapasztalatok élnek regénnyé, elbeszéléssé. Az idő kegyelmétől függ azután, mit jelentenek a később írottak a későbbi olvasónak. De Nagy Lajosnál más okok is mutatkoznak. A legnagyobb rokonpéldára hivatkozunk, akit ő is elfogadna: Nexore. A szocialista irodalom ma már klasszikussá vált dán előfutára remekbe faragta Dittét és Pellét, a két „embergyermeket”, s azután vagy másodlagosat írt, vagy semmit. Kevesebbet jelent tehát ő a mi számunkra, ha kimondjuk: a szocialista mozgalom fejlődése túlhaladt a lázadás primér fokán, amennyi művészi természetével megragadható volt? Nem tartozik azért majd ugyanúgy, mint nálunk Nagy Lajos, a pionírok és első törvényadók sorába? Ha így meghúzzuk a határokat, felszabadultan ünnepelhetjük Nagy Lajost, a magyar irodalom első szocialista realistáját. És itt álljunk meg egy szóra. A szocialista realizmus keletkezése egyike azoknak a területeknek, amelyeket a dogmatikus ideológia talán leginkább misztifikált. Voltaképpen a szektariánus irodalomfelfogásban a szocialista művész nem is keletkezik, hanem készen, előtörténet nélkül „megjelenik”. Minden, ami kifejlett szocialista tudata előtt létrejön, pusztán előtanulmánynak, mellékesnek számít, még ha olyan remekműről van is szó, mint József Attila korai költészetének nem egy darabja, így azután sikerül művei úton előállítani egy irodalmat, amelynek fő funkciója az, hogy mereven szembeszegezzék a kritikai realizmussal mint eleve idegennel és ellenségessel. A rideg kontrasztírozás legfőbb bűne, hogy elfelejti: a szocialista irodalom többnyire nemcsak a kritikai realizmussal való szoros szövetségben, hanem esetenként annak plebejus válfajaként indult, noha az azonosság már akkor is az azonosság és különbség dialektikus egység volt. (Nem beszélünk most azokról a példákról, amelyekben a szocia