Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
Benjámin László költészetéről
Benjámin László költészetéről Benjámin László Világ füstje című versgyűjteményének jelentősége messze túlnő a magyar irodalom napi ügyein: egy proletár-nemzeti költő negyedszázados növekedését tárja az olvasó elé. Olyan esemény tehát, amelynek József Attila bámulatos fiatalkori beköszöntője óta nem lehettünk tanúi. E tény fontosságát, ünnepi alkalmát még csak fokozza, hogy a nemzeti költőnek semmi köze sincsen a mindenkori poeta laureatus-hoz. A kifejezéssel egy objektív helyzetet akartunk jellemezni, azt, hogy valaki saját személyiségét odáig fejlesztette és csiszolta, míg hazájának tükörképe lett. A modern irodalmak fejlődésének összes szakaszain az ellentétességében hozzátartozó másik pólus, a „világköltő” (találóbb szó híján kereszteltük el így). A két típus közössége: mindkettő egyaránt szembenáll a művészi provincializmus aktuális változataival, és meghaladja azokat. Különbségük nem jelent magában vett esztétikai hierarchiát, mindig a konkrét összművek mélysége, szélessége stb. szolgáltatja az ítélet és a döntés mértékét, nem pedig a művészi megközelítés sajátos mikéntje. A különbségtevés az emberiséghez való költői viszony alakulásán múlik. Azon tehát, hogy a nemzeti élet körén túl terjeszkedő, az emberiség közös problémakörét képező hatalmas komplexumok megjelennek-e a műben, mint lírailag megélt konkrét élmények, csak ebben az esetben beszélhetünk „világköltőről”. Ha csupán az egyes műdarabot, a ciklust, az életművet összefogó és lezáró kontúrként, mélységet és szélességet adó, de érzéki-személyes módon el nem sajátított perspektívaként szerepel a „nagyvilág”, jelentékeny vagy egyenesen klasszikus nemzeti költővel van dolgunk. (Perspektíva alakjában elengedhetetlen az emberiség jelenléte, különben - a legeltérőbb gyökerekből kiinduló, konzervatív vagy radikális - provincializmus keletkezik.) Nem győzzük hangsúlyozni, mindig a világélményhez való költői viszonyról, annak lírai reprezentációjáról beszélünk (sohasem elvont-deklaratív kifejezéséről), vagyis arról a folyamatról, melynek során a lírikus saját létének centrumába helyezi, abba szervesen beleépíti a nagy alternatívákat és a belőlük kinövő konfliktusokat.