Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
Benjámin László költészetéről
formájával szemben néhány egyszerű igazságra hivatkoznánk. Kétségtelen, hogy a pesszimizmus, mint elvont történetfilozófia, mint a világtörténet menetének átfogó szemlélete, összeférhetetlen a forradalmi költő álláspontjával, az „ontológiai” csalódás az emberben, legáltalánosabb értelemben vett lehetőségeiben és képességeiben, a progresszió létének tagadása azért, mert ellentmondásokon keresztül halad előre, az önkéntes-csüggedt lemondás a világ formálásáról és alakításáról akkor is dekadens magatartás, ha ezt a jelzőt jólnevelt esztétának manapság nem illik ajkára vennie. Másrészt azonban a sztálini dogmatizmus sajátossága az volt, hogy a polgári reakció mítoszaival a fejlődés adminisztratív-bürokratikus szemléletét szegezte szembe. Kiiktatta belőle az alternatívákat, teleologikusan elhelyezett egy végcélt a küzdelmek záróköveképpen, amely felé az emberiségnek haladnia „kell”, és mindezt még megfejelte az önelégültség frázisával: „az idő nekünk dolgozik”; vagyis, prózára lefordítva: „a történelem” majd intézkedik helyettünk. Innen született a korszak lírájának jó részében az a sekélyes-bürokratikus optimizmus, mely konfliktusok létét és harcát még a legszemélyesebb életterületek kifejezésénél is tagadta. Ahogy a történelemnek, valens-nolens, masíroznia kellett, úgy - s éppen ezért illett a lírikusnak szüntelenül mosolyognia a keep smiling álszocialista virágkorában. Akkor is, ha rákja volt, vagy ha elhagyta a szerelme, mert nem zavarhatta meg privát ügyeivel a közösség ünnepi hangulatát, akkor is - hogy másfajta témákat érintsünk -, amikor mély aggodalmak töltötték el pártja, mozgalma, osztálya iránt, melyeknek helyzetét korántsem ítélte meg annyira derűlálóan, mint a diadaljelentések. A magyar szocialista kultúra nemzetközi dicsősége, hogy József Attila az elsők közé tartozott, aki - mélyen a lenini tradíciók szellemében - robbantotta ezt a hazug koncepciót, aki az emberiség megmaradásának és megújulásának elpusztíthatatlan reményéből és az adott korszak feletti legvehemensebb kétségbeeséséből nagy költészetet teremtett. Könnyű ma azt mondani, hogy végső soron nem neki (és Thomas Mann-nak) volt igaza 1933-37 között, ha azért aggódott, a fasiszta brutalitás úgy hatol majd a népek közé, mint a kés a vajba, mert a baloldal erőtlen, megosztott, jó kezdeményezéseiben következetlen. Lehetségesen kijelenteni, hogy mindez világtörténelmileg ellenkező fordulatot vett, tehát József Attila filiszterológiát énekelt, ahelyett hogy fegyelmezetten bizakodott volna. A valóság azonban az, hogy az aggodalmaskodók aggodalma, a kétségbeesettek kétségbeesése, a falnak szorított népek és osztályok végső dühe kellett a fasizmus leterítéséhez, nem a bürokraták magabiztossága, akik pedig „előre tudták”, hogy a szükséges intézkedések a