Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
Benjámin László költészetéről
kellő órában folyamatba tétetnek. Révai József megmaradó érdemei közé tartozik, hogy - számos igazságtalansága és tévedése nem szándékolt, objektív jóvátételeként - Kölcsey után József Attilánál is megvédte a költő jogát a kétségbeesésre, a pesszimizmusra, ha az a világtörténelmi progresszió érvényben hagyásával párosul, sőt éppen az utóbbi érdekeiből fakad. A jelen marxista kritikája nem lehet igazságtalanabb Benjámin Lászlóval, mint a tegnapi és a tegnapelőtti volt nagy elődeivel. Természetesen nyilvánvaló, hogy csak az a pesszimista érzés egyesíthető a világtörténelem végső soron optimista perspektíváinak fenntartásával, amely tökéletesen konkrét, vagyis az adott helyzet (megoldatlan vagy megoldhatatlan) konfliktusait és ellentmondásait a legmélyebben ragadja meg történelmi szerkezetükben. Benjámin nemcsak azzal jut túl egy divatos kiábrándulási hullám közhelyein, hogy mindenütt fenntartja - depressziói pillanatában is - az élet jogát a gyógyulásra és a továbbhaladásra (Álmodtál Gulliver, Köznapi dolgok igézete, Egyetlen élet, írom ráadásnak), az ember jogát a szabad szocialista életre (Vérző zászlók alatt), hanem mindenekelőtt azzal, hogy a magyar forradalom tragikus megpróbáltatását egy végtelenül összetett és éppen ezért nagyon konkrét pozícióból éli át: a vétkes és az áldozat helyzetéből. Önvádjai és önmaradosásai nem jelentenek bezárkózást a szubjektivitás magánügyeibe. Semmi közük sincs ahhoz a magatartáshoz, amellyel a modern kor átlagparazitái megsajnálják magukat és kibújnak az erkölcsi felelősségre vonás alól. Ellenkezőleg: a felelősség köntörfalazás nélküli vállalását tartalmazzák, mert aki az igazság hirdetőjének tartotta magát, helyt is áll azért, mivé lett keze (és mások keze) közt a hirdetett igazság. így, ilyen furcsa vargabetűkön át válik valósággá a rossz vezérek által karikatúrává züllesztett, de magjában azért igaz követelés, a kommunista mindenért felelős, ami az országban történik. Másrészt Benjámin joggal érzi, hogy vele és mindenkivel, aki nem habozott magára venni a forradalmi cselekvés erkölcsi kockázatát, e vezetők rosszhiszeműen jártak el. Felhasználták naiv hitüket, őszinte, gyakorlatlan lelkesedésüket, s ennek kontójára cselekedtek. A korszak minden versében külön-külön és együttesen uralkodik e kettős szerkezetű élmény, de talán sehol olyan felejthetetlenül, mint az Elmegyek meghalni című csodaszép elégiájában, amely bizonnyal nem kerülheti el a sorsát és tankönyvi „szemelvény”, kötelező anyag lesz belőle. Felülmúlhatatlan erővel, mert minden cicomától lemeztelenített egyszerűséggel rakja egymás mellé a „lélekdialógus” két „szereplőjét”, hogy észrevétlen szintézis keletkezzen szavaikból; túl a bűntudat hisztériáin, az önkritikus katarzis részvételen, éles fényében, amely eltávolítja belőlünk az önmagunk iránti gyengédség.