Fehér Ferenc et al.: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekbõl - Fehér Ferenc művei 2. (Budapest, 2001)
Benjámin László költészetéről
get. A bürokrata természetesen vállat vonhat minderre. Ő „egészséges”, és történelemszemléletéből következik, hogy nincs miért vívódnia; a kérdés egyébként is irattárba került. De a költő tudja, amit azok az évek humanitásban, reményekben, emberi értékben eltékozoltak, csak egy küzdelmes és hosszú korszakon át nyerhető vissza. Az igazságtevés már befejeződött jogi aktusa szemében nem epilógus, nyitány a lelkek visszahódításához. És ha érzékenysége, mint pontos műszer, éppúgy előre jelzi a megtisztult szocialista erkölcsi világ felépítésének jövő kínjait - hisz mehet-e ilyen folyamat másképpen, mint konfliktusokon keresztül? - mint ahogy idegeiben tovább sajtognak a múlt görcsei, csak átmeneti korunk iránti művészi kötelességét teljesíti. Benjámin László a most vizsgált pozícióból éri el végérvényesen a csúcsot, amelyet egész pályáján megcélzott: a szocialista-nemzeti költő színvonalát. Nem az országos közvélemény százalékos többségének kifejezése értelmében, költő és közönség között az effajta találkozás ritka szerencse. Annál inkább visszaadják azonban költeményei a magyar baloldal (és a bázisul szolgáló osztály) jelentős részének élményanyagát. (Természetesen a baloldalon létező magatartásmódok közül csupán az egyiket, de az egyik legfontosabbat és legtipikusabbat.) Újfajta pátoszában benne foglaltatik, először, az „érted haragszom, nem ellened” gyönyörű József Attila-i formulázása. A költő gyakran nagyon messze megy kétségbeeséseiben, lázálmaiban; a halált hívja (Nem voltam idegen, Elmegyek meghalni), egy lélegzetelállító darabban már egyenesen azt latolgatja: volt-e értelme az életnek és a műnek (Arany Jánoshoz)- De hisz mikor érzett másként lírikus, ha számot tartott erre a névre, mint szélsőségesen? Mi másból származna mélysége, emberi hitele? A pátosz második, már említett forrása mindenfajta morális kompromisszum elutasítása. A harmadik, a banális csalódáshangulatok meghaladása, hiszen Benjámin gyötrelmes szenvedélye nem férhet össze a cinizmus és az apátia filozófiáival. Ami érvényes volt egykor a naiv megfogalmazás ellenére, igaz marad érett fejjel is: a világ átalakításának lehetősége és joga, a benne való aktív részvétel - nem külső, hanem saját morálunk alapján átélt - kötelezettsége, a szocializmus világtörténelmi küldetésének hirdetése és vállalása. A költő ilyen összetett, komplex pátosza, amely legszemélyesebb tulajdona, éppen kivételes intenzitásában és dinamikájában válik nemzeti érvényűvé. Úgy érezzük, most végre valóban eldőlt művében a stílusok vitája. Az allegorizáló elvontság nyomtalanul eltűnt, mert költői gesztusai egy sokat próbált és tépett élet szimbolikus-egyetemes hiteléből nőnek ki, tapasztalatait hordozzák és általánosítják.