Fodor András: Egy film hiányzó képei. Társművészetek, visszaemlékezések (Budapest, 2018)
Somogy - Budapest
és ennek utána megmondta, hogy ezek a versek nem jók, de hát nem is lehetnének jobbak, mert nem a megfelelő példák szerint írok. Nem lehet ezt csak úgy, a nagyvilágban, a versnek is megvan a mesterségbeli része. És akkor én zavaromban azt mondtam, tudom, csak hát nem jutok hozzá a klasszikusokhoz. Ő viszont erre meglepő módon azt mondja, hogy nem is annyira a klasszikusokra van szükséged, hanem olyan közvetlen előttünk járó jeles költőkre, akikről azt lehet tudni, hogy ma hogy kell írni. Tehát azoktól kell tanulni, akik át tudják közvetlenül adni a versírás csínját-kínját. És akkor mondott egy nevet, aminek a hangzását még most is hallom: például József Attilától lehet nagyon sokat tanulni. Tekintve, hogy József Attilát nem tanították, tankönyvben nem fordult elő, igen meglepett a dolog. Nem volt teljesen ismeretlen a név, bejáróként azon az úton jöttem, ahol volt egy könyvesbolt, és a kirakataiban akkor már néztem a könyveket. Végtére, azért írtam verseket, és folytattam az internátus után is, mert elköteleztem magam a könyvek iránt, s így láttam egyszer a József Attila összes művelt a kirakatban. Pegazus volt rajta, tehát a Cserépfalvi kiadású József Attila-kötet volt, és nagyon meglepett, hogy éppen ő, kivel kapcsolatban inkább valami bosszúságérzetem volt, hogy megint egy név, akihez én nem tudok semmit sem hozzákötni. És ő aztán nagyon okosan, nemcsak mondta, hanem oda is adta a verseit — a saját kötetét -, róla szóló könyvre hívta fel a figyelmemet, kezembe adta a nővérének, József Jolánnak a József Attila életét, és akkor aztán én már magam is, amit lehetett, megszereztem róla. F. A.: Tetszettek a József Attila-versek? F. A.: Eleinte nem. Eleinte csodálkoztam, miért gondolja a tanár úr, hogy ilyen költőtől, m ájd ennyire kacifántosan fejezi ki magát, nem is értem... Hát mi az, hogy „Piros hold körül denevérek, / bársony koszorú, bodor féreg. / Malacvilágosság az égen. / Hűvöslő szalmazsák a réten”. Vagy mit tudom én, „Fürtöm szellőkhöz volt hasonló / s most hüvelyében rohadt borsó: / Fekete szemei peregnek.” Képtelen voltam beleélni magam ezekbe a dolgokba, még talán a kevésbé problematikusokba is, mert teljesen más szemléletű világ volt mögöttük, amihez nem is volt kulcsom. A kulcs azonban adódott, lassacskán, amikor az életéről kezdtem olvasni, sőt, mikor a Németh Andornak a József Attila című, 44 tavaszán, szinte titokban megjelent könyvét is megláttam abban a könyvesboltban, rögvest megvettem. 17 pengő volt, tudom, és abban már verselemzések is voltak, és saját verseimen kezdtem érezni, ahogy hat rám, ahogy változik a jelzőhasználat, a képeknek a konstrukciója, egyáltalán, hogy képet alkotok, saját látásom szerint, hogy érzékletesebbé tegyem a jelenségeket. Emberiesebbé. Nagyon vonzó volt József Attilában, hogy minden élt nála, a tárgyak, még az elvont dolgok is, s ez lassacskán a saját verseimbe is belopakodott.