Fodor András: Kulcsolt vállak tengelye - Összegyűjtött esszék. Első kötet (Budapest, 2014)
tározók, igék bokra kelti.” Tételéhez példával is szolgál: „Mintha a vers lenne a világ egyetlen óvóhelye, melyben átvészelheti a lélek a golyók és gonoszság sáskajárását.” Vajon ez a „hármasság” inspirálja Tüskést, hogy Csoóri gondolatrendszerét éppen három ponton vitassa? A mítosz általa hirdetett „nagyhatalmi helyzetét” többek közt így vonja kétségbe: „Különös módon (...) honi vonatkozásban csak Nagy Lászlót, Juhász Ferencet említi, s véletlenül se írná le például Pilinszky, Vas, Kálnoky vagy Csorba nevét..."Támadja továbbá Csoória racionalizmusellenességét s a modernség, népművészet, népiesség és szürrealizmus egymásba olvaszthatóságának szerinte naiv hitét. Itt, ahol saját meggyőződését leginkább sarkítja, látható, hogy a vita hevében is mennyire tiszteletben tartja a méltó ellenfelet, mennyire toleránsan elmés, fogalmazásmódja mennyire meggondolkoztató: „Méltányolva Csoóri idegenkedését a racionalizmus egyeduralmától mégiscsak azt kell mondani: a ráció, az oksági kapcsolat olyan, mint az atomerő. Nem önmagában és nem szükségképpen rossz. Emberszabású, humanizált megvalósulása ajándék, lámpás az ember életében, de kicsúszva a kormányzó morális fegyelem alól, nyűggé és zsarnoksággá válhat.” A kötet középső fejezetét a Hang, szó, színt különös elfogadással olvastam, hiszen hosszabb ideje hirdetője, eszközlője vagyok a társművészetek egymásrautaltságának, Bartókkal és a népi írókkal, Kodállyal és Illyéssel szinte szellemi eszmélkedésem óta foglalkozom, Goszthony Mária Bárdibükkjének szomszédságában születtem, Berzsenyi Nikolája mellett töltöttem a gyerekkoromat. Varga Hajdú Istvánt, 1948 óta közeli barátomat, úgyszólván minden írótársammal én hoztam össze, a faragó Nagy Ferenccel is már 1955-ben találkoztam, amikor még kevesen tudtak róla. Reich Károlynál és Varga Imrénél kicsit a találkozást szorgalmazó harmadik jogán vagyok jelen, s szólok bele a beszélgetésbe. Kompetenciám így tehát, e fejezet írásával kapcsolatban, a kritikus kritikájánál többre is, kevesebbre is kényszerítene egyszerre. Be kell érnem néhány megjegyzéssel. Igényesnek, hiányt pótlóan fontosnak, tárgyalási módszerében is célravezetőnek tartomi a Bartók és a népi írók tanulmányát. Különösen jó az írás tagolása. Kitűnőek benne az olyan észrevételek, mint a Puszták népéről adott Illyés-féle és Bartók fogalmazta megállapítások egymásra tükrözésében rejlő tanulság. Amit a beszámoló olvastán fájlatok, hiányolok, nem Tüskés vétke. A költő előd szavait kisajátítva csak elsóhajtanám a panaszt: „O, mert ily későn...”? A kapcsolatok föltárása után sem értem ugyanis, mert nem volt sokkal termékenyebb jó viszony Bartók és a két háború közti parádés írónemzedék közt? A korán meghalt József Attilán kívül mert nem volt igazi értője köreikből, mert nem volt jelentőségéről elmélkedni is tudó irodalmár híve? Nem a magyar Cocteau-t kérem számon, 396 de egy új Csáth Géza azért elkelt volna. Nem hiszem ugyan, hogy az