Fodor András: Kulcsolt vállak tengelye - Összegyűjtött esszék. Első kötet (Budapest, 2014)
ködöm elfogadni a Szabó Dezsőre, Szabó Pálra, Tamási Áronra és részint Németh Lászlóra érvényesített „jobboldali expresszionizmus” meghatározást. Mert akkor milyen oldali például Füst Milán, Szabó Lőrinc vagy Forbáth Imre expresszionizmusa? Nem hallok „artikulátlan üvöltést” a fontos, szép, szerintem igen érzékenyen formált Ködből, csöndből című versben. A fokozódó indulatai végső szakaszokból sem. És végül elvileg ragaszkodnék ahhoz, hogy a József Attila leírta Ucca és a földfiából a szöveg közti idézetekben is ucca maradjon. Ezt a helyesírásbeli licenciát ne próbáljuk a jövőben se kijavítani, mert szinte világnézeti döntés van benne. Itt jegyzem meg, hogy a kiadvány különben a forrásanyag megadásában, visszakeresési lehetőségeiben, világos szerkesztési rendjével kitűnően használható kézikönyv. Apró elírások közt csak egy gorombábbra kell figyelmeztetnem. A 94. oldalon lévő Clara Zetkin-dtátum eredetijében Lenin bizonyára nem a világirodalom, hanem a világforradalom első hullámának elapadását konstatálja. Szabolcsi dokumentáló buzgalma többszörösen igazolni tudja a világvárosokat járt ifjú költő Budapestre beköszöntő kijelentését: Én, József Attila, itt vagyok! Meggyőz arról is, hogy közben nem lett se expresszionista, se konstruktivista, sem szürrealista. Én azonban a részletesen föltárt hatásütközetekben döntőbbnek, determinálóbbnak tartom a költőtehetség fejlődési törvényeit, az ízlés, arányérzék növekedését, a hazulról vitt, az itthoni közösség igényéhez visszakötődő formaeszmények erejét. A már korábban korrigált szakmai vélekedéshez képest magam is Szabolcsival értek egyet: „nem az ideológián megedződött önkritika, hanem a költői evolúció győzelmét látom abban, hogy József Attila utólag szigorúan megrostálta kísérleti korszakának termését”. A Nincsen apám, se anyámból nem elsősorban a modernizmus bűvöletében írt versek többségét, hanem a későbbi igényéhez mérten gyenge költeményeket mellőzte. Nem hiszem, hogy a kétféle hangsúly közt a költők és irodalomtörténészek egyeztethetetlen nézetkülönbsége tátong. Úgy igaz, ahogy az eszközváltó, belső fejlődést követve Szabolcsi megállapítja: „minden jelentős alkotó így építkezik, szuverénül felhasználva a korábban lehetséges, választható megoldásokat”. Abban pedig, hogy további, rögösebb útján is odaadó gonddal, híven követi, értelmezi majd a pályaképet, azért is bízom, mert már egy 1926-os állásfoglalás, az Új Előre Naptár Matheika-féle kategorizálásával kapcsolatban is leszögezi: József Attila helyének kijelölésében már ekkor ott kísért a szektás szemlélet, a rendkívüli, a szabálytalan jelenségnek járó gyanú.” (1978) 171