Fodor András: Kulcsolt vállak tengelye - Összegyűjtött esszék. Első kötet (Budapest, 2014)
A jó- vagy rosszhiszemű elfogultságok, a napi politika kényszerítő hasznosságelvei, a részt az egészből (sokszor az egésszel szemben) kiragadó vizsgálati módszerek azóta körültekintőbbé lettek, finomodtak, tárgyilagosabban ügyelnek a kontinuitásra. Ma már — úgy vélem - kimondatlanul is nyilvánvaló, hogy József Attila poétikája, formaeszménye szervesen odaköthető a Nyugat-iskolákéhoz. Kétségtelen, hogy saját útját, hangját keresve, sokat tanult a Kassák-féle expresszionista szabadversből; tény, hogy nagy hatással volt rá a népdal strófától strófáig sodró, gondolatritmusokkal, lazító asszonáncokkal s váratlan képzetkapcsolásokkal inspiráló lendülete; ugyancsak mélyen érintette - hisz eredendő hajlama volt rá — a szürrealista képzelet, az ironikus-groteszk asszociációk bátor játékossága. Mindez együtt mégsem tudta eltéríteni attól a pontosságtól, gondolati és ritmikai lekerekítettségtől, melyet Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi nyugat-európai példák nyomán költészetünkben meghonosított. Miért volt igaza mégis nemzedékemnek, amikor két korszak határán a máig érvényes, mindenkiétől különböző újat érezte meg József Attila lírájában? Nemcsak az elsődlegesen vállalt, szinte mártírhittel teljesített társadalmi küldetés miatt, nemcsak azért, mert a halála utáni ötödik évtizedben is szól helyettünk sebzően nyílt kérdéseivel, megszenvedett válaszaival. Az a mód és magatartás maradt kikezdhetetlen, ahogy a problémákat megélte, ahogy művészetében - őt magát idézve - az eszmei tartalmat lelkivé váltotta. Az ő igazi, nem évülő kincse tehát a sorsból, személyiségből fogant, az érzékek, fantázia és logika dolgában egyaránt saját és független szemlélet, a stílus eredetiségében föllelhető emberi minőség. Ezért hiszem, hogy esztétáinknak érdemes volna még tüzetesen elemeznie József Attila költői nyelvét, mindenekelőtt a képalkotásaiban munkáló művészi percepciót. Nem kell félnünk a lényeg és jelenség elválasztásának formalista vagy éppen strukturalista kísértetétől. A már kiteljesedett József Attila hasonlatai, metaforái nem a kifejezés tetszelgő mutatványai, nem ámulásra vagy rideg statisztikai számbavételre való idegen köszöntyűk a verseny nagyon is egyek vele, gyakran a legfőbb mondandó hordozói. E szóban forgó eredeti látásmód karakterjegyei közül egyik a kortárs magyar lírából kiütköző következetes megnyilvánulást szeretném nyomon követni: a nagy feszültségeket sűrítő, hatalmas tereket átfogó, az arányok, súlyos, megválasztásával is monumentalitásra törekvő költői architektúrát. Már a Nem én kiáltok tizenkilenc éves kamaszköltőjénél találunk ilyen meglátásokat: .. .a nagy háztömbök mögött ellelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva Emberlajtorján másznak magasra.