Fodor András: Kulcsolt vállak tengelye - Összegyűjtött esszék. Első kötet (Budapest, 2014)
után következik a pillanat, amikor a rettegett, csodált fadobálók s a hajdani fát lopó fiú közti feszült alárendeltség átvált a fordított helyzet felismerésének döbbenetébe: Tőletek féltem, kemény emberek, ti fadobálók, akiket csodáltam? A már idézett életrajzi részletet a „kemény emberek”-ről szólva így folytatja József Jolán: „A felnőtt Attila már megértette, hogy cinkosok voltak ők, a szegénygyerekek cinkosai...” A költeményt lezáró summázat szállóige értékű mondatában - mely víziós voltában megkapóan egylényegű a vers tárgyi világával, mégis, a leírt helyzetet és a múló időt átszakítóan monumentális — József Attila nemcsak az egykori szolidaritást írja utólag jóvá, de a mindörökké érvényével jeleníti meg a kiszolgáltatottakért vállalt hősi küldetést. Most mint lopott fát, viszlek titeket az otthontalan, csupa csősz világban. (1980) JÓZSEF ATTILA HALHATATLANSÁGA Amikor költőnemzedékes tagjai a negyvenes évek végén kisebb-nagyobb zökkenőkkel, fáziskülönbségekkel, valóságos vagy reménybeli pályatárssá fogadták egymást, már első önvallomásaikban ott volt a származást, magatartást átvilágító, rokonságot, közös eszmét leleplező név: József Attila. Kiderült, hogy kinek-kinek még a középiskolás időkben akadt olyan tanára, pártfogója, aki „igazodni magára mutató” példaként a zsákvászon kötésű Németh Andor-féle, majd a fűrészpormorzsás táblájú, Bálint György szerkesztette összes verseket adta kézbe. Nagy László még az előző, Kormos megén az utóbbi, Cserépfalvi-kiadású kötet hamvasfehér lapjairól szívtuk magunkba a téveszthetetlen erejű igéket. (Nincs már meg, de emlékezetemben még mintha egyre közlekedne a Nagyvárad tér felől a János Kórházig közlekedő, hosszú, 63-as villamosjárat, melynek hideg mázú fapadjain, téli éjszakán, két kalevalai énekmondóként szemben ülve, idéztük együtt véghetetlenül a kívülről tudott József Attila-verseket.) Mert nekünk ő lett a meghatározó jelentőségű, igazi költő, kinek mágneskötésű szavaiban, a tiszta értelemtől átjárt indulataiban, nagyralátó képeiben nemcsak az erőfeszítést csodáljuk, hanem a humánus alkotó- 188 szellem egyik utolsó kiteljesedését. Olyanként tiszteltük, aki saját széttört.