Fodor András: Kulcsolt vállak tengelye - Összegyűjtött esszék. Első kötet (Budapest, 2014)
Hamar észrevéteti magát az ábrázolás láttató ereje, friss íze, színe, a lírai hang magával sodró szenvedélyessége, s még az ösztönös szertelenségből, tanulatlanságból adódó hibák, kicsaklások sem rontják el a jogos meggyőződést. Csanády János indulása igen érdekes és rendkívül értékes. A kötettel behatóan ismerkedőknek talán nem lesz meghökkentő, ha e költészetről mindenekelőtt azt állítom: feltűnően emlékezetünkbe idézi a fiatal József Attilát. Új költőinknél szokásos és gyakran indokolt észrevenni a nagy előd közvetlen hatását. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, természetes, hogy a fiatal nemzedék a hozzá legközelebb lévő mester példáit követi. De Csanády János verseiben nemcsak a mesterség eltanult fortélyaiból érződik József Attila emléke, hanem valami mélyebb, sorsból, egyéniségből eredő alkati hasonlóság révén. Nem egy vonatkozásban bizonyítható ez a rokonság, így például a családból, a közösség melegéből kihullt, s oda olthatatlan visszasóvárgó vágyban, a munka szépsége, a fizikai munkások világának közvetlensége iránti nosztalgiában és a harmóniát szétszaggató beteg idegek épségéért való küzdelemben. E küzdelem hősies felbuzdulásai, idillikusan tiszta pihenői is valamiképp József Attila rábajló erejét, vonzóan levegős természeti képeit juttatják eszembe. Az alkati hasonlóság bizonyítékát többek közt abban látom, hogy amíg mai költészetünkre általában a harmincas évek élett József Attilája hat, Csanády Jánosnál inkább a húszas évek nyersebb, féktelenebb — a korabeli expresszionista befolyás — József Attilája kíséri: Fenn kavarja, be igen kavarja azt a mérges üstöt valaki, patakok Totyognak elmúlva, folyók vize fut az égre ki -írja lázas izzású Nyár című versében. Ezeknek a brutálisan végletes, „világfelfordító” képeknek sehol másutt nem találjuk előzményét, csak József Attila 1928-ból való Förgetegében. Te förgeteg, fekete vadezüst, parasztharag bográcsa, rotyogó mérget, engem főzz nagy üst és fordíts a világra. Vagy nézzük meg Csanády következő sorait: De éji fuvalom jött s viharrá nőtt az ég jeget s villámot szórtak a bolydult katlanok: de fölsüvöltő gőzben, mint elkapott levél, testem az űrbe hullva le-föl zuhan, forog.