Fodor András: Megfejtett párhuzamok - Összegyűjtött esszék. Második kötet (Budapest, 2015)
Sorsunk írta út. Szülőföld és pályakezdés
utolsó óráján szinte könnyekig meghatódva köszönetünktől, bevallotta : Ugye tudjátok, amelyik kutya ugat, nem harap.” A rángatózó arcú Kiing Ádám, ki háromnegyed évkor még csillagos elégségesre taksált, hirtelen csak alkalmat talált rá, hogy a jórendűség, az Eötvös-kollégiumi fölvétel minimális kritériuma felé egyengesse utamat. Az összefoglalón egyedül engem nem feleltetett. - Miért, tanár úr ? - kérdezték a fiúk. A Fodor az tud.” S az osztály megbocsájtotta a turpisságot, hisz a kivételezésért, más módon bár, de bőven megdolgoztam. Az évzáró (tizenkettedik-tizenharmadik) önképzőköri ülésen, közvetlenül az írásbeliek előtt, kétrészes tanulmánysorozatban negyven költőt mutattam be Adytól napjainkig. A legfőbb kötőerő, mely osztálytársaimat minden érettségi találkozón, a Budapestre származottakat évszakonként rendszeresen összehozza mindmáig, nem táplálkozhatott másból, csak a tanárok-diákok közt kialakult kölcsönös bizalom apadhatatlan kedélyforrásaiból. - Úgy szerettem ezt az osztályt!- mondta sóvárgó sajnálkozással Takáts Gyula, már-már külföldi turistaútjáról is lemondva, csak hogy találkozónkat ne mulassza el. A Baumgarten-díjas Takáts történelemtanárom és osztályfőnököm volt. Költőként nem ő talált rám, de tizennégy éves koromtól számolt azzal, hogy pályatársai lehetek majd az irodalomban. Soha nem volt emiatt köztünk legcsekélyebb feszélyezettség sem. Éppúgy osztályozott a katedráról, mint a többi diákját, de az iskola falain kívül tudta, mikor engedheti meg, hogy sétáin kísérjem, mikor hívhat be lakásukba, hogy lássam könyveit, képeit, érettségi után mikor szólíthat föl tegezésre. Amikor Kaposváron először volt szerzői estem, megindult hangú levélben így reagált rá: „A Biblia szerint ha egy pogányt valaki megtérít, annak érdemes volt születnie. Én szerényen azt mondom, akinek egy olyan tanítványa is akadt, amilyen Te vagy, annak érdemes volt tanárnak lennie.” Tisztában voltam vele, hogy ez az áradó magasztalás tulajdonképpen az ő testvérvállaló pedagógiájának is díszoklevele. Hasonló szerénységet tapasztaltam másik irodalmi mentorom részéről is. Amikor a Köznevelés a hatvanas években Tanár úr, készült? címen összegyűjtött sorozatot indított, én H. Kovács Zoltánról, arról a magyartanáromról szóltam, aki József Attilát kezembe adta. Németh Lászlót kérték föl, hogy előszót údjon a kötethez. A véletlen úgy hozta, hogy Tüskés Tiborral éppen akkor látogattam meg a pécsi Fenyves Szállóban, amikor erre a feladatra készült. Téged olvastalak ma.,fordult felém az asztalnál. Portrémból különösen az tetszett neki, ahogy a tanár hálálkodó levelemre válaszul így felel: Náladnál jobban tudom, hogy írói kibontakozásodhoz nem sok a közöm, mindössze talán annyi, hogy akkor vettelek észre, amikor szükség volt rá.” A hadifogságból hazatért H. Kovácsnak már következő iskolámból, az Eötvös-kollégiumból írtam. Nem sokkal később fogalmaztam dekré- 43