Földesi Tamás: A Janus arcú titok. A titkok titka (Budapest, 2005)
IV. A titok erkölcsi megítélése
Ebből az alapállásból azonban - a katolicizmuséhoz hasonlóan - nem következik a titkok teljes elutasítása és az igazság feltételek nélküli kimondása. Szűcs könyvében egy külön fejezetben foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy „meg kell-e mondani mindig az igazságot?”. A kérdésre adott válasz egyértelmű. Az embernek bizonyos feltételek és körülmények között joga van a titoktartáshoz, eltitkolni a gondolatait mások elől, ennek indokolásául elsősorban a gyermek és a felnőtt igazmondási szokásait elemzi, megállapítva, hogy a gyermekek szüleik iránt feltétlenül nyitottak, legalábbis mindaddig, amíg a gyermeknek nincs oka rá, hogy valamit elhallgasson, s ezzel szemben a szülő többet tud, mint amennyit el kell mondani gyermekének (Szűcs F. i. m. 156. old.). Az igazság részletes elhallgatása , eltitkolása azonban nemcsak a szülő-gyermek viszont jellemezheti, hanem számos emberi kapcsolatra is érvényes, így az orvos, az ügyvéd, az államférfi, a lelkipásztor viszonyára bizonyos emberekhez. Ezek a foglalkozások más-más módon járnak együtt a titok megtartásának kötelezettségével. De hivatkozik Szűcs a vádlottak hallgatási jogára, a közvetlen családtagok tanúskodási korlátaira, valamint arra is, hogy szűkebb közösségekben jogos az az igény, hogy a vétkesnek ne legyen senki sem árulója. Mindezek alapján Bonhoeffert idézi, aki szerint ha valaki mindig és mindenütt az igazat mondja, az cinikus. (D. Bonhoeffer, i. m. 326. old.). Szűcs következtetése szerint arra a kérdésre, mikor jogos és egyben erkölcsös a titkot megtartani, „kazuisztikus válasz nem adható”, de Bonhoeffer alapján megadhatók azok a szempontok, amelyek segítséget adnak ahhoz, hogy helyes feleletet kapjunk. Ennek jegyében olyan szempontokra hívja fel a figyelmet, hogy kit, mi késztet .