Hernádi Miklós: A zsidó vicc világképe (Budapest, 2014)
Bevezető
A ZSIDÓ VICCEK VILÁGKÉPE a viccben körülírt „magas erkölcsi értékek hirtelen devalvációját”. A fennkölt szellemi szférának a materiálisba való lerántásával („meztelen a király”), mely nagyon sok zsidó vicc intellektuális eljárása, később még foglalkoznunk kell. Ám a zsidó vicckultúrában megjelenő öniróniát, öngúnyt, önlemeztelenítést egészen más, akár önsors-rontó színben is lehet látni. Miért oly bátor a zsidó - kérdezheti valaki -, hogy tragikus sorsát még „Heraus mit uns” (Ki velünk!) önkritikával is igazolja, sőt az ellene indítható támadásokat először épp tulajdon lealacsonyításával hívja ki, ahelyett hogy visszaverné a rossz sorsot és az őt támadókat azzal, hogy folklórjában, ha nem is vitézi vagy hősi, de legalább derék színben láttatja magát? Ahogy más, korántsem kiválasztott népek teszik, amikor folklórjukban magukat - cseppet sem szerényen - a világ legkülönbjének állítják be? Azt állítom, hogy a zsidó nép a maga vicckultúrájában egyszerűen nem tehet másként. Mert világképe - és most végső soron ez érdekel bennünket - az átmenetire, a viszonylagosra, a tökéletlenre, az ingatagra, az esetlegesre, a bizonytalanra, a kétségesre, a kérdésesre épül. Hogyan vonhatná ki ebből a világképből, szilárd érvényességre emelve, mondjuk, saját magát vagy családját, foglalkozását, vallását, rabbiját vagy akár magát a Mindenhatót, ha egyszer ők is csak részei annak az univerzális átmenetiségnek és tökéletlenségnek, amelynek Világa. Fónagy Iván: „Viccel a bácsi. Humor és költőiség a nyelvben”. Magyar Nyelvőr, 1970 (94), 19, 35 és 37.1. 9