Hernádi Miklós: A zsidó vicc világképe (Budapest, 2014)

Bevezető

A ZSIDÓ VICCEK VILÁGKÉPE a viccben körülírt „magas erkölcsi értékek hirtelen de­valvációját”.­ A fennkölt szellemi szférának a materiális­ba való lerántásával („meztelen a király”), mely nagyon sok zsidó vicc intellektuális eljárása, később még foglal­koznunk kell. Ám a zsidó vicckultúrában megjelenő öniróniát, ön­gúnyt, ön­lemeztelenítést egészen más, akár önsors-ron­­tó színben is lehet látni. Miért oly bátor a zsidó - kér­dezheti valaki -, hogy tragikus sorsát még „Heraus mit uns” (Ki velünk!) önkritikával is igazolja, sőt az ellene indítható támadásokat először épp tulajdon lealacsonyí­­tásával hívja ki, ahelyett hogy visszaverné a rossz sorsot és az őt támadókat azzal, hogy folklórjában, ha nem is vitézi vagy hősi, de legalább derék színben láttatja ma­gát? Ahogy más, korántsem kiválasztott népek teszik, amikor folklórjukban magukat - cseppet sem szerényen - a világ legkülönbjének állítják be? Azt állítom, hogy a zsidó nép a maga vicckultúrájá­ban egyszerűen nem tehet másként. Mert világképe - és most végső soron ez érdekel bennünket - az átmenetire, a viszonylagosra, a tökéletlenre, az ingatagra, az esetle­gesre, a bizonytalanra, a kétségesre, a kérdésesre épül. Hogyan vonhatná ki ebből a világképből, szilárd érvé­nyességre emelve, mondjuk, saját magát vagy családját, foglalkozását, vallását, rabbiját vagy akár magát a Min­denhatót, ha egyszer ők is csak részei annak az univerzá­lis átmenetiségnek és tökéletlenségnek, amelynek Világ­a. Fónagy Iván: „Viccel a bácsi. Humor és költőiség a nyelvben”. Ma­gyar Nyelvőr, 1970 (94), 19, 35 és 37.1. 9

Next