Horváth Kornélia: Költészet és forma - Líraszemléleti kérdések a magyar irodalomban - Universitas Pannonica 28. (Budapest, 2014)
József Attila a nyelvről, a nemzetről és költészetről
lekvés „hiánytény”, állítja József Attila, „a világ hiányának ténye az egzisztenciában”.32 A „világhiány” azonban itt nem valamely pszichológiai fogalomként értendő, hanem filozófiai és ismeretelméleti kategóriaként, ami a világ egységes és egészelvű befogadásának, koncipiálásának lehetetlenségét jelöli József Attilánál. Az alkotás ezért egzisztenciális tevékenység, amely a minket körülvevő világ felfoghatóságának hiányosságából táplálkozik. Ám mivel az alkotótevékenység a műalkotásban teljes valóságot alkot, ezáltal a világ hiányosságát meg is szünteti a művészet valóságában. A valóság hiányának üres helyére a költemény valósága lép. Az eddigiek alapján körvonalazódik, hogy József Attila az ember három egzisztenciális tevékenységét különíti el: az intuíciót vagy szemléletet, a fogalmi gondolkodást (az észt) és a művészi cselekedetként értett ihletet. A legelső kapcsán - persze némileg vitatható módon - megállapítja, hogy „amennyire ellentmondást nem tűrő isteni kinyilatkoztatásként jelentkezik bennünk, annyira csupán csak az enyém vagy csak a tiéd és nem közölhető”. A fogalomról szólva hangsúlyozza, hogy az ugyanaz marad minden nyelvben, s a fogalmat ki-ki elmondhatja a saját szavaival. A fogalom tehát mint szellemiség „az egész emberiségé”, és minden nyelvre lefordítható. Végül az ihletet mint egy olyan másik közös szellemiséget értelmezi, amely módot ad a nemzet fogalmának pontos meghatározására, „mert a nemzet eszerint: közös ihlet. És tényleg, valamely költemény ihletét nem fordíthatjuk le, mert az ragaszkodik kiválasztott változtathatatlan alakjához. Amikor verset fordítunk, új, saját nemzetünk ihletével adunk formát.”33 Nemzet, nyelv és költészet kapcsolatát József Attila a legszabatosabban talán a Magyar Mű és Labanc Szemle című vitacikkében 32 József 1995,91,127. 33 Uo. 132-134.