Horváth Kornélia: Petri György költészete verselméleti és líratörténeti megközelítésben - Kultúra - irodalom (Budapest, 2017)
Tartalom
BEVEZETŐ jóval szélesebb teoretikus alapokra fektetéséről van szó. Már csak azért is, mert Petri költészetének versnyelvi-poétikai vonásai számos esetben leírhatók olyan, a ritmust és annak értelemképző szerepét, a hangkapcsolatok és szótövek nyelvi-etimológiai figurációját, a lírai beszédmód és a beszélő sajátosságait elemző teóriák (és gyakorlati példatárak) meglátásaival, amelyek szép számmal képviseltetik magukat mind a magyar verselméleti tradícióban, mind költőink ilyen vonatkozású írásaiban (Csokonaitól Petriig vagy Tóth Krisztináig), mind pedig a nemzetközi ritmuskutatás több - minden esetben különböző teóriákat kifejtő, ám a jelzett kérdésben igencsak hasonló tendenciát mutató - olyan meghatározó irányvonalában, melyet egyebek között Ju. Tinyanov, I. A. Richards, E. Benveniste, J. Faryno, Ju. Lotman vagy H. Meschonnic képvisel. E szerzők meglátásaiban pedig, s ez bátran kimondható, az a közös, hogy a versritmust értelemképző, vagyis szemantikai erejű nyelvi működésmódnak tartják, amely ritmus természetszerűleg csak a versben nyilvánul meg, ám ott képes a szó, a mondás, a jelentés megelőlegezésére, átalakítására, felülírására, deformálására vagy újraalkotására. Az említett vers- és líraelméleti megfontolások, illetve teóriák rövid összegző áttekintését a dolgozat három exkurzus keretében végzi el. Az első több magyar költőnek a versritmus és a vershangzás, valamint az értelemképzés között létesülő kapcsolatait vizsgáló írásait térképezi fel röviden Csokonaitól Petriig. A második néhány XX. századi külföldi szerzőhöz köthető ritmuselméletnek a Petri költészetére nézve igencsak megvilágító alapvetéseit veszi számba, míg a harmadik a lírai beszélő/lírai én problémáját elemzi a nemzetközi és a hazai irodalomtudomány néhány prominens képviselőjének írásain keresztül. Mindezek mellett, és persze ezekkel szoros összefüggésben, a dolgozatban kiemelt hangsúlyt kapnak a Petrire sajátosan jellemző nyelvi, versnyelvi, beszédmódbeli, líra- és műfajpoétikai költői eljárások és sajátosságok. Ilyen a versritmus roppant reflektált, szándékolt „döccenőkkel”, ritmustörésekkel élő, a sokszor prózaszerű szintaxis és a hétköznapi beszédmód által szinte észrevehetetlenné tett „használata”, mely ritmus azonban számos esetben, különösen pedig az utolsó kötet verseiben az egyes költemények végén - rendszerint az utolsó sorban - hirtelen hallhatóvá válik, méghozzá egy olyan, kvázi „visszanyert” tökéletes ritmikai formában, amely legtöbbször nem is a nyugat-európai időmértékes megoldásokat követi, hanem inkább az antik (latin) eposzok és versek megoldásait (daktilikus zárlat, anapesztus a halotti versben, adóniszi kólón stb.) idézi. A szó hangzósságának, a hang- és hangcsoport-ismétlődések jelentőségének felismerése pedig ugyan nyilvánvalóan nem kizárólag Petrire jellemző „találmány”, de a magyar költészet történetében csak igen kevesen művelték ezt hasonló rejtett - néha kevésbé rejtett (lásd Kosztolányi) - finomsággal, ugyanakkor ekkora intenzitással: talán csak Arany Jánost, Kosztolányit és József Attilát tudnám az artikulált hangforma költészetbeli működési lehetőségének ilyen fokú és sűrűségű ki- és felhasználásának példájaként idézni. Mint jeleztük, Petri költői nyelvhasználatát a hétköznapi beszédre, sőt prózára - és részint az írott prózára - orientálódó beszédmód jellemzi. Ez pedig erőteljes.