Horváth Kornélia: Petri György költészete verselméleti és líratörténeti megközelítésben - Kultúra - irodalom (Budapest, 2017)
Exkurzus I.
9. VERSFORMA ÉS INTERTEXTUALITÁS nett meghatározó jambikus lejtésirányát. E szembefordítás ugyanakkor ismét klasszikus hagyományt, a két quartina és a tercinák közötti szemantikai ellentét elvét eleveníti fel. Petri játéka a ritmikai-műfajformai és a magyar költői hagyománnyal, hogy egyszerre megidézi azokat, s közben jelzi a hozzájuk képesti eltérését (adott esetben iróniáját), itt is igencsak nyilvánvaló. Az „ezt panaszolja, el” chorijambusa a „panaszköltészet”, a dal mint esdeklés, könyörgés régi lírai tradíciójára látszik utalni, mely a magyar irodalomban Balassiig megy vissza. Ugyanígy a „még a te térded is nekem”, mely a Hogy Júliára találék... című Balassi-vers utolsó két sorát is aktivizálhatja az olvasó emlékezetében („Júliára hogy találék, örömemben így köszönék, / Térdet-fejet neki hajték, kin ő csak elmosolyodék”). S mivel a panasz és a könyörgés a régebbi költészetben gyakorta a szeretett hölgyhöz szólt, így a ritmuseltéréstől megerősített irodalmi utalás a szerelmi tematikát is visszalopja ebbe az alapvetően egzisztenciális irányultságú költeménybe (a teszó Petri általi kurziválása is értelmezhető a szerelmi téma nyomatékosításaként). Ugyancsak a rejtett szerelmi tematikát 1246 emeli ki egy másik, immár József Attila-i intertextuális utalás, mely az „énnekem” szó anaklázisával és az „énekem” szóval való rímeltetésével a Rejtelmek című költemény záró versszakát, valamint a József Attila-versben többszörösen hangsúlyozott, átalakuláson keresztülmenő én-te relációt idézi. A két Petri-sor (a ritmuseltéréseket újból kurziváltam): „De hogy még a te térded is énnékem? / Ezt panaszolja (el? Föl?) énekem?”. A József Attila-versszak: „Én is írom énekem: / ha már szeretlek téged, / tedd könnyűvé énnekem / ezt a nehéz hűséget.”247 Ez az utalás azonban közvetett módon a József Attila-versből kibontható autopoétikus értelmezési lehetőséget is előhívja, amely lehetővé teszi a versnek az önnön keletkezését, valamint a lírai beszélőnek a szövegalkotás folyamatában történő átalakulását témává tevő interpretációját.248 Az előbbi áthallást Petri utolsó versszakában a formával és a tartalommal való ismétléses-hangfelcseréléses nyelvi játék, az utóbbit az én (pontosabban a mi) eltűnését kijelentő zárósor artikulálja - ez utóbbi egyben egy másik József Attila-allúzió révén, a Talán eltűnők hirtelen... címének, kezdő sorának s közvetve befejezésének a megidézésével: „majd úgyis eltűnünk a sűrű sem 246 A szerelmi áthallást e két soron kívül a szövegben más nem igazolná, megerősíti viszont a költemény kötetbeli elhelyezkedése, s persze az olvasónak némi jártassága Petri interjúiban, illetve életrajzában. A Passz ugyanis a Sáráról, talán utoljára című vers után következik az 1991-es gyűjteményes kötetben. A két vers közötti ilyetén kapcsolat (a Sáráról... a kötet bal, a Passz a jobb lapján helyezkedik el, együtt láttatva a két verset az olvasóval) a Passz „Hogyan lehet jóvátenni a rosszat?”, valamint az „És hogyan rosszá a jót?” nyitó kérdéseit a Sára-téma felől értelmezi. 247 E József Attila-sor esetében nem az időmértékes (a Rejtelmek ugyanis szimultán verselésű szöveg), hanem az ütemhangsúlyos ritmus megtöréséről van szó. 248 Erről vö. Horváth Kornélia, Versnyelv és műfajváltás József Attila Rejtelmek című versében suő, A versről, Kijárat, Budapest, 2006, 59-78.