Ignotius Pál - Bozóki András (szerk.): Jegyzetek a szabadságról (Budapest, 2010)
2. Polgárnak lenni
2. POLGÁRNAK. LENNI reti, ízleli, ápolja ő a fázás-melegedés változását. Szükséget teremt a melegben, hogy annál jobban élvezhesse áldását. Gyere drága, melegedj egy kicsit, kínálja a leány a fiút, mintha deciliterekben mérnék ki a hő levegőt, aztán olyan fesztelenül keverednek le, ahogy csak ilyen feszes lények tudnak, a perzselő tűz köré, melyet mintha kővel dörgöltek volna lángra egy tibeti éjszakában. Ott kulcsolok én is, félangolosra sülve, már-már magam is feloldódva a helyszíni stílusban, hiszen tegnap azon kaptam magam, hogy este elfelejtettem, miként eddig szoktam, lefekvés előtt néhány percre begyújtani a gázkandallómba, de kezzeg nem feledkeztem meg a termoforomról. Tea gőze, Virginia dohány füstje, pösze-lágy szatagok kavarognak a levegőben. Elnyújtózom a tűz mellett, megejt és elringat e különös világ zúzmarás jósága, tartózkodó és szigorú embersége. Van-e előkelőbb állapot, mint civilizált társadalmi kötelékekben élni egy őserdő közepén? De néha szeretnék elbújni, mint a kutya, ha beteg. Kár hogy gyomrom nem bírja a nyers füvet s nincs olyan bundám, súlyos, nedves gubancokkal, mint a komondornak. Szeretném levedlem bőrömmé vált nyájasságomat, kibontakozni ismeretségek, tudomások, barátságok, szükségek és lehetőségek lágy kötelékéből, ha másért nem, hát hogy kényszerzubbonyt húzzak magamra. Jaj, de megértem, de irigyelem szegény József Attilát, aki képes volt rá. „Űz a lelkem. Az Anyához, a nagy Űrhöz szállna, fönn” írta egyszer. „Eszméim közt, mint a majom a rácsok közt le és föl, vicsorgók és ugrándozom...” írta másszor. Aztán megint: „Be vagy zárva a Hét Toronyba és már sohasem menekülsz.” Bezárva lenni vagy nekiszabadulni, vicsorogni és nem venni észre magamon a három napos borostát, eliramodni egy országúton, melynek nem tudom helyet a térképen, vagy begubózni egy odúba, ahova nem hatolnak be társadalmi tények és igazságok, nyugtalanító és kietlen sugaraikkal! Boldog a boldogtalan, kinek tehetsége van ilyesmihez, én óhatatlanul belebotlom a fénybe és a vasúti vágányba, s nincs huszonnégy órám, hogy a magános ösztön háborgását túl ne kiáltaná a rikkancs szava, mely sebességek és megállási parancsok kidolgozott rendszerére emlékeztet. Nincs olyan őserdő, idegenség és agglegényi függetlenség, hogy az előjegyzési naptáram ne uralkodjék rajtam zsarnokikban, mint honvágyam az eszelősség után. Számomra nincs pincelyuk, mely ne volna szellőztetve s nincs óceáni bárka, melyen ne facsarná orromat a nyomdafesték szaga. Nyugodjunk bele a változhatatlanba, annak nagy a világ, játszótérnek kicsiny. Pályaudvarról pályaudvarra vetődik az ember, össze- és szétfutó, kereszteződő és párhuzamos huzalokon, vágányokon, úttesteken át. Mennyi kötelék fonódik, mennyi bomlik szét s mennyi burkolódik még szorosabbra, ha egyik végén itt húzom meg, a másikon pedig távol, délkörökön, folyókon, tengereken túl! Londoni, New York-i és ceyloni címeket cseréltünk a párizsi pályaudvaron barátaimmal, kikkel szegedi és makói emlékek kötnek össze, s a sípoló vonat lépcsőjéről ugyanolyan helyiérdekű üzenetet menesztettünk haza, Budapestre, mint otthon a Parlament kávéházból a Japán kávéházba és viszont. Budapesten baloldalt hajtanak a kocsik, Párizsban jobboldalt, Londonban ismét baloldalt. Behunyom egy pillanatra a szemem a géperejű járművek rajzásában a pályaudvari jelenetek torlódásában, milyen furcsa, hogy minden emberek és dolgok közt ahhoz a fehérhajú, testes asszonyhoz van legtöbb közöm a világon. Másokkal összehozhatott a balsors és szerencse, érdek, érdeklődés, megértés, bizalom, megkívánás, kölcsönös rokonszenv és pikáns ellenszenv. Vele nem hozott össze semmi, ha csak az nem hogy megfogantam. Összetartozásunk független helyzettől, eseménytől, tulajdonságoktól, még érzelemtől is, független sorstól, beszélgetéstől, független a külvilágtól és független magunktól. Valamely időtlen közegben találkozunk.