Ignotius Pál - Bozóki András (szerk.): Jegyzetek a szabadságról (Budapest, 2010)
4. A regényíró és hősei
ELISZAPOSODOTT IRODALOM Fejtő és Remenyik Zsigmond és én és mind a többi „kihagyottak” - sok mindent ambicionálunk az életben, valamennyien föltehetően dédelgetjük magunkban a síron túli megmaradás vágyát is, de arra az egyre igazán nem áhítozunk, hogy mint akik jók voltak még, ott úszkáljunk a tanácstalanul és rémülten összehordott nevek mostékjában. A „kihagyások” nem fájnak nekünk, de igenis, fájhat József Attilának, kihez foghatóan igazi és nagy költőt fényszóróval hiába kutatnak az új-nyugatos gárdában, hogy ő is jó volt még, egy kényszeredett kommüniké erejéig, a veszélytelen és veszélyteleníthető értékek számtartóságának. Fáj nekünk, hogy Schöpflinnek eszébe jutott Déry Tibort három sorban méltányolnia s hogy régi-nyugatos Tersánszkytól és Nagy Lajostól Zsolt Bélán át legfiatalabbakig, annyian jók neki még, akikkel mi szorosabb-lazább kapcsolatban állunk s akiknek élete műve lehet irodalomtörténeti tény és lehet rongy, de mindenesetre rongy volna, ha egy igazi irodalomtörténészt ilyen méltatásokra ihletne. Nem jájhat nekünk, hogy a Nyugat főszámtisztje, ki boldog-boldogtalannak kiutalja a maga melegebb-hűvösebb kommünikéjét, miránk egy párt-totalizált téglahordó dacával lövelli az ingerült némaságot, s ami engem illet, egyenest legyezgeti a hiúságomat, hogy amiként Berzeviczyék annak idején minden destruktív szépirodalmi vétséget elnéztek, csak az apámnak nem voltak hajlandók elnézni, hogy mindezt már húsz évvel korábban „elnézte” - úgy most Babitsék és Schöpflinék, a történelmi visszapillantás lélektani kényszerében s a Schöpflin ez irányú, tanítványi becsületérzésétől is hajtva igazságot szolgáltatnak egykori főszerkesztőjüknek s elnézik neki feléjük fordított hátát, de nekem nem nézik el, hogy hiába hívtak százszor maguk közé, nem álltam kötélnek s nem voltam hajlandó, még azon a divatos jogcímen sem, hogy „fiatal” ember csak a maga és korosztálya boldogulásával törődjék, elvi igazságában megtagadni az apámat és cinkosul szegődni az alapítványi pénzen folytatott irodalom-hamisításhoz. Nekünk az az irodalmi szellem fáj, amely a maga ellenes hermafroditizmusával,jó£-voltak,-végelő sekélyességével, díjon és segélyen vásárolt minden irányú fegyverszüneteivel, sunyi akademizálódásával és dübörgő fiataloskodásával minden szót, fogalmat, jobbra-hivatott kezdeményezést elposványosít s garasokon szervezi be az üres költői gyomrokat, hogy megférfiatlanított eszmék és mondvacsinált vezérletek dicsőségét korogják. Újra itt az állóvízi irodalom, eliszaposodott húsú halaival, mindent bekenő iszapjával, melynek poshadtságában a gyorsan elült harcok után városiasság és falusiasság, de még jobb- és baloldaliság is úgy lubickolhat együtt, úgy modemkedhet, forradalmaskodhat s pályázhat hivatalos elismerésre és jóindulatra, mint a Nyugat fellépése előtt 48 és 67, petőfista és kisfaludista konformizmus az akkori vegyes-maradiság állóvizében. Mi sem jellemzőbb annál, mint hogy Schöpflin „irodalomtörténetét” a Nyugat élén egyformán lelkes elragadtatással fogadta a bellioni hitlerizmus és bal-kollektivizmus esztétikai segéd-hivatalosságának egy-egy kitűnő munkása. Közülük az utóbbinak, Nagypál Istvánnak, Schöpflin Aladár fiának, már csak azért sem tesznek szemrehányást emiatt, mert tőlem igazán kevéssé hatna ildomosnak, ha bárkitől rossz néven venném, hogy apjával való elvi egyetértésének írásban is kifejezését adja. A másik cikkíró pedig, Illés Endre, a nyugat és az Új Magyarság közös dédelgetette, egyenest hálát érdemel, hogy a Schöpflin-könyv dicsérete közben, a Nyugat vezércikkében, s mintegy a Nyugat nevében elszólja magát, amikor azon erősködik, hogy a Nyugat a magyar életben nem jelent „osztályelhagyást” (mármint a dzsentri és dzsentrifikált középosztály szemléletének elhagyását) s nem jelent „balra való átvonulást” sem, legföljebb „az egészen fiatal Nyugat”! Ez majdnem igaz; a teljes igazság az, hogy a Nyugat, amíg Nyugat volt, igenis, az osztályokon túllátó s baloldali számba menő szemléletet jelentette.