Ignotius Pál - Bozóki András (szerk.): Jegyzetek a szabadságról (Budapest, 2010)
4. A regényíró és hősei
4. A REGéNYÍRÓ ÉS HŐSEI magukat szegyig, /koholt képekkel és szeszekkel / mímeljen mámort mindegyik. ” De ő túllép „e mai kocsmán”! Túl: „az értelemig”! Ezt határoztuk el, ehhez tartottuk magunkat. József Attilának nem a gyermekdedzseni szerepe jutott a mi körünkben. Elvártuk tőle, hogy ezt ne is várja el tőlünk, hogy ennél többet várjon el: bizalmat a költőben kifejezett közületi lény és töprengő agyvelő iránt. O meg elvárta tőlünk, hogy elvárjuk tőle a logikus, világos ítélőképesség minden zálogát, a lelkiismeretes munkaerő pontosságát, a szellemi fegyelmezettséget ugyanúgy, mint a gyakorlatit, a hétköznapit. Ráadásul és főként pedig a baráti és bajtársi hűséget. A bűnbocsánat a nevelésben lehet szükség, a törvénykezésben lehet bölcsesség, de írástudóval szemben sértés. Ő nem kért belőle. Megalázta a gyámolító hódolat, az elnéző mosoly, mellyel atyai jótevők s vendéglátó társaságbeli hölgyek a „kis Petőfi” bohóságát s a jelentéktelen tények világában tanúsított, következetes megbízhatatlanságát nyugtázták. Közös rögeszménk volt az épelméjüség hite, ellentétben a híg regényességgel, mely a géniuszt tisztázatlan szenvedélyek bugyborékaiban tiszteli. Az igazi egészség, vallottuk Thomas Mannal, ki Freud nyomán vallja, az igazi, a teherbíró, a magasrendű egészség nem természeti adomány, hanem tudomásul vett és legyőzött betegségek eredője. Az igazi józanság nem az, amire vagyongyűjtő miniszterek és délceg, szolgálatkész urasági kocsisok mutatnak példát, hanem a nyugtalan és akaratos elme maga-magát kiegyensúlyozó játéka, érzéki és eszmei kíváncsisága, vidám és bátor számvetése, „kecsesen okos csevegés”. Mi ezt az igazi egészséget, igazi józanságot fogjuk szolgálni, így fogadkoztunk. Mit tehetek a színfalhasogató gúny ellen, hogy a józanság és egészség e hitvallóját, épelméjűségi rögeszmém testvéri megosztóját, egy nyári napon feldúltan találtam szobájában, mert rájött a titokra, hogy közös takarítónőnk Juli, meg „a Flóra”, meg „a Berci”, meg „a Bak doktor” összejátszanak ellene, aminek kétségbevonhatatlan bizonyítéka, hogy az íróasztalán, az ócska sajtos dobozban, melyet hamutartónak használ, három elégett gyufaszál elmozdult a helyéről? * Mit tehetek, istenem! Leleplezhetem magam, hogy mindig némileg álnokul, pedagógiai jóindulattal és rejtett szemhunyorítással játszottam egészséget-józanságot azzal, akiről az orvos másfél év óta tudta, de boldog-boldogtalan már évtizede hirdette, hogy „bolond”. Leleplezhetem, hogy kozmikus rendszeretetéből és ildomos felnőttségi becsvágyából, melynek megnyilatkozásaival egy emberiséget akart okosabb és boldogabb életre nevelni, arra sem jutotta, hogy félórásnál ne nagyobb késedelemmel állítson be, ahova vacsorára hivatalos, vagy ha nem tud eleget tenni a meghívásnak, vegye föl a telefonkagylót és mondjon le, ahogy illik. Leleplezhetem, hogy e nagy költőt és éles eszű gondolkozót még viszonylagos egészsége idején sem lehetett „mint embert komolyan venni”, de mit tegyek, én úgy érzem, inkább azzal az önleleplezéssel tartozom, hogy halálos komolyan vettem őt, s veszem ma is, változatlanul, elégett gyufaszálaival, rejtelmes összeesküvéseket szaglászó gyanúival, kabbalisztikus számrendszereivel, megrokkanásának minden orvosi jegyével együtt. Szép volna, üdítő volna, mint valamikor együttes nekigyűrkőzésünkben tettük, kimondani, hogy az író tébolyának, vagy akár hóbortjának, semmi köze írói voltához - hogy a megszégyenítő folyamat, mely gondolatait silány téveszmék hínárjába, testét pedig a tehervonat csikorgó kereke alá szorította, független attól a másik folyamattól, melyből magánhangzók, mássalhangzók és fogalmak fenséges dallamai csapódtak ki. De „minek hazudni?” Az őrjöngő dalok, az őrjöngő látott tisztán, a dalfakasztó tisztánlátás görcsével törtelmesen.