Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: Magyarságszimbólumok - Örökség (Budapest, 2002)
IV. Eredmények, a válaszok rétegzettsége
* 154 * teszttel — sőt, a válaszi költészettel — való azonosítása. A „fehérgallérosoknál” közös jellemzőként átlag fölötti Jókai és Radnóti választása, a „szellemi munkavégzőknél" már szerepet kap tehát az időigényesebb regényirodalmi olvasottság és a modernebb, urbánus költészet is. A közvetlen termelésirányítók és vezetők között többször találtunk már — az irányító szerepen és a gyakorlathoz való kapcsolaton alapuló — hasonlóságot; itt is egymáshoz hasonlóan választanak. Mindkét csoportnál az átlag fölé emelkedik Arany, Jókai, Mikszáth, Móricz)említése, tehát azt irányító szerepkörű csoportok számára egyértelműen kiemelt jelentőségűek az epika műfajai. A pártok támogatói közül a Fidesz híveinél az átlagtól való pozitív eltérés mutatható ki Kölcsey, a nyugatosok és a népiek-erdélyiek megítélésében. Ennek a szubkultúrának tehát egyrészt fontos magyarságjelző a nemzeti alapszimbólum, a Himnusz és szerzője, másrészt nemzeti irodalomképüket kettős — urbánus és népi — hagyomány határozza meg. Ugyanakkor nem hagyhatjuk említésen kívül, hogy az itt említett írók egyike sem éri el a relevanciaszintet. Az MSZP táborában átlag alatt szerepel József Attila (és talán még Móricz); ha együtt szemléljük azt, amit e két író világa szimbolizálhat, akkor azt mondhatjuk, hogy e párt választóinak egyik jellemzője a szegénység világától és a hagyományos szocialista irodalomtól való distanciateremtés. Átlag fölött az MSZP szavazói — talán a korábbi kettős könyvelési kultúrpolitika visszhangjaként — Radnótit és a népi-erdélyi írókat választják. De ez megint két olyan választás, amely országos átlagban csak 5-6% között mozog, tehát a következtetések érvényessége megint csak viszonylagos lehet. Az SZDSZ választóinál átlag fölötti Ady, Radnóti, József Attila, Jókai, Kölcsey, átlag alatti Petőfi, Mikszáth és a népiek említése. (Ez hangsúlyozottan urbánus ízlésvilág, amelyhez a nemzeti alapszimbólum, a Himnusz szerzője is társul.) A kisgazdák nagyjából az országos átlaghoz hasonlóan választanak, attól egy-egy ponton térnek el felfelé is, lefelé is; némileg többször választják a népi és erdélyi írókat, és kevesebbszer Radnótit. A PKIDF—MÜNP támogatóinál Kölcsey, Mikszáth, Móricz (meg a nyugatosok és egyéb klasszikusok) is átlag felettiek; ez a hagyományos, a nemesi, paraszti és polgári kultúrát egyesítő literátor értelmiség ízlésvilága. Egyébként az első három helyen mindenkinél Petőfi, Arany és Ady áll, majd József Attila és Jókai. Ettől a sorrendtől csak az MSZP választói térnek el, náluk Jókai felkerül a harmadik helyre, és József Attila csúszik vissza. Településtípus szerint is érdekesek az eredmények. A népi és erdélyi írók a vidéki városokban említtetnek az átlagnál gyakrabban. Budapesten Arany János, Radnóti, Jókai és az „egyéb klasszikusok” (tehát az egyes, a listára nem került klasszikusokra leadott szórványszavazatok) emelkednek az átlag fölé, a községek lakói viszont Aranyt és Adyt az átlag alatt említik. Ady esetében ez nem meglepő, de az, hogy a Toldi írójának választása az urbanizáció mértékének mutatója legyen, még akkor is meglepő, ha tudjuk, hogy Arany és Jókai munkásságának jelentős része Budapest születésével forrott össze, Arany esetében gondoljunk csak a Hídavatásra vagy az Őszikékre, vagy ha figyelembe vesszük, hogy Arany a modern, polgáriasuló líra egyik első, meghatározó mestere. Regionális összehasonlításban az Alföldön és Észak-Magyarországon sok a negatív eltérés az átlagtól — az irodalom tehát e vidékek lakóinak világképében feltehetőleg viszonylagosan kisebb szerepet játszik. A Dunántúlon átlag felett szerepelnek a nyugatosok (ez urbánusabb-modernebb olvasottságra utal); Budapesten e metszetben Ady, Jókai, az „egyéb klasszikusok”, József IV. Eredmények. A válaszok rétegzettsége