Kelecsényi László: Küldetésünk csataterén. Írók, rendezők és más csepűrágók (Budapest, 2022)
IRODALMI TERCETTEK - Jó hányás
54 IRODALMI JERCEttEK nyi oda-vissza. József Attila és Babits úgyszintén, és hasonló további párosításokat simán össze lehetne állítani. S ezek még csak nem is a népiek és az urbánusok törésvonala mentén. Csak úgy, belsőből vezérelve... KL: Helyben vagyunk. A sínen egy vonat jön, ő áll az ablakaiban, minden fülke fényben... BZ: Miket nem mondasz? Ez Bereményi-dalszöveg. KL: Csak azért, hogy bizonyítsam, a dalszöveg (az átkozott sanzonszerűség) néha többet tud, mint a „tanított integető”. AK: Mit akartok? A József Attila-fejezet a legmegbízhatóbb, ez hasonlít legjobban a komoly irodalomtörténeti munkákra. A szőröző irodalmárok sem találhatnának benne kifogásolnivalót. KL: úgy van. Akár át is ugorhatjuk. BZ: Én azért morzsolgatom a fejezetcímet. Az utolsó Messiás. AK: Ne rohanjunk át rajta. Nem vagyunk gyorsvonat. Bocs, ez kicsit morbid volt. Szóval van azért ebben a fejezetben egy-két túláltalánosító gondolat. Például, hogy a newtoni törvények érvénytelenedése után már csak ponyvaírók használják történetmesélés közben az ok-okozati összefüggéseket. Nem igaz, hogy csak Borges-minta vagy Esterházy-minta van. Vannak még más utak, egérutak, kiskapuk. Ahogy azt sem írom alá, hogy a művészi aktust mindig szeretethiány generálja, talán a költői életműveket, de azokat sem minden esetben. KL: Jogosan vitatkozol a szerzőnkkel, néha-néha elenged egy efféle szentenciát, de ezek a megállapításai általában nem érintik a lényeget, az egyes írói életművek Háy-kánon szerinti megítélését. BZ: Mit nem mondasz? Szerintem mérgesen utasítaná vissza, hogy ő kánonképző személy volna. KL: Lenne egy-két érvem, azaz idézetem az ellenkezőjének bizonyítására. Mindjárt J. A. ürügyén: „...nem lehet csupán írással jelentőssé tenni, ha nem tartozik valaki valamilyen csoporthoz, akkor az irodalmi figyelem is megcsappan iránta.” AK: Az ilyen ismétlődő, folyton felbukkanó mondatok e vaskos kötet eszmei tartópillérei.