Kiss Endre: Friedrich Nietzsche evilági filozófiája. Életreform és kriticizmus között (Budapest, 2005)
IV. A Nietzsche-recepció története - A Történelem Nietzsche-recepciója
370 A NIETZSCHE-RECEPCIÓ TÖRTÉNETE - A TÖRTÉNELEM NIETZSCHE-RECEPCIÓJA sche-marxizmust képviselt. Adorno, Benjamin, Horkheimer vagy Kracauer olyan mélyen és olyan fiatalon tanulmányozták Nietzschét és gyakran már olyan felismerhetetlenül integrálták őt (a világháború előttitől a Marx-értelmezésben is jócskán elütő, mert alapvetően filozófiai marxizmusukban, hogy az pontosan az előbb jelzett értelemben már túllép a recepció fogalmán.40 Martin Heidegger (Nietzsche és a Harmadik Birodalom) A nyolcvanas évek óta intenzíven folyik a vita Martin Heidegger „szerepéről” vagy „sorsáról” a Harmadik Birodalomban. A címben is jelzett ambivalencia tudatos. „Szerepet” játszott-e a Harmadik Birodalomban? Azt a „szerepet”, amit eredetileg akart itt játszani? Nagyobb vagy kisebb volt-e az a „szerep”, amit végül a valóságban eljátszott annál, amit eredetileg alakítani akart? Vagy mégis „sorsot” valósított meg, híven a létmetafizika a kispolgári hétköznapokba váratlan fenségességgel beleszóló sugallatához? Az elmúlt két évtizedben a fontos dokumentumok és információk kritikus nagyságrendje bejutott a nyilvános diszkusszió csatornáiba, az alaphelyzet tényszerűségét napjainkra egyértelműen meg lehet ismerni.41 Figyelemre méltó, hogy e témakör legjobb szakértői (Otto, Farias, Bourdieu és mások) nem szenteltek különösebb figyelmet Heidegger e korszakbeli Nietzsche-előadásainak. Ebben van olyan komponens, ami érthető, és van olyan, ami nem. Érthető az, hogy a heideggeri Nietzsche-előadások filozófiai feltárása, „rekonstrukciója” mindeddig nem történt meg a filozófiai szakirodalomban sem (ami nem mond ellent annak a meghatározóan fontos ténynek, hogy hallgatólagosan a nívós német katedrafilozófia heideggeri alapokon értelmezte Nietzschét egészen a hetvenes évekig). Ezek az alapok azonban, bár világosan érzékelhetőek, ugyanakkor „hallgatólagosak” voltak, nem voltak kifejtettek, nem alapultak Nietzsche-rekonstrukción, különösen nem alapultak Nietzsche-szövegeken. Ezek a körülmények és előfeltételek tehát meghatározóan, kifejletlenül, de szuggesztív egyértelműséggel álltak a heideggeri filozófia hegemóniája alatt, miközben a „hegemónia” kifejezésnek a magunk részéről konkrét szociológiai és tudománypolitikai értelmet is adnánk az 1945-ös német filozófia történetében. így alakult ki az a helyzet, hogy Heidegger Nietzsche-előadásai, amelyeket a Harmadik Birodalom alatt a rektorátusi epizód után tartott, sem Nietzsche, sem Heidegger nemzetiszocializmushoz fűződő viszonyában nem játszottak érdemleges szerepet! Filozófiailag, illetve tudományosan viszont szerepet játszottak, azonban olyan kifejletlenül, hogy ezt a kifejtést és rekonstrukciót utólag kellett elvégezni.42 Mindennek 40 Lásd áttekintésszerűen Wiggershaus, 1988, 10., 86., 101-102., 115., 208., 334. 41 Az egyik legfontosabb: Hugo Ott: Martin Heidegger. Unterwegs zu einer Biographie.. 1989. 42 Mindenből levonhatunk következtetéseket az 1945-ös filozófiai újrakezdés sajátos tartalmi és értékkeveredéseire is: a filozófiai elemzés különbségei elválaszthatatlanul összevegyültek a közelmúlt legitimációs és a közeljövő hidegháborús érdekeivel. Nem az első eset az legújabb kori filozófia történetében (egy igen releváns példát a posztmodernet a neoliberalizmussal összehasonlító fejezetünkben már idéztünk erre), hogy a tudomány (filozófia) válik az ideológia vagy más eredetű legitimáció alapjává. Nem a tudomány (filozófia) válik a maga tudásszociológiailag „szokványos” módján ideológiává, hanem ideológiák (és más legitimációk) nevezik ki magukat tudománnyá (filozófiává), hogy onnantól fogva élvezzék és kihasználják a tudományos legitimáció édes privilégiumait mind intellektuális, mind pedig morális tekintetben.