Koltai Tamás: A láthatatlan színház (Budapest, 2001)
Fesztivál hava
kultúra nemzetközi híréért, mint tíz kultuszminiszter összesen. Győrben is viaszakadtáig próbált. Szó szerint. Fordítok a kártyán, most a másik bubi került alulra. A színház azt kapja odafentről, amit megérdemel. A szakma Győrben sem volt jelen. Nem ért rá. Felvételiztetett, vizsgáztatott, Kossuth-díjas előadást próbált. A fesztivál továbbra sincs kitalálva. Mire jó, kinek jó - kit érdekel? Nem szól semmiről. Jön egyik előadás a másik után (harmadrészüket gondosan titkolni kellene, nem mutogatni), a tanulságok a kocsiba, buszba szálló társulatokkal együtt elszállnak a levegőbe. Néhány elszánt kritikus próbálkozik nyilvános vitát csiholni - kap a fejére. Újra bizonyságot nyert, hogy a legrosszabb indulatú kritikus sem képes úgy ócsárolni előadást, mint egy rendező vagy színész a kollégája produkcióját. A különbség az, hogy előbbi írásban, esztétizált formában teszi, és nevét adja hozzá, utóbbiak megelégszenek négybetűs szavak használatával, szigorúan hát mögött, aztán indulnak gratulálni az illetőnek. Fia egyáltalán ismerik (vagy fölismerik). Hadd említsem a győri fesztivál kedves színfoltját, amikor a házigazda színigazgató láthatóan nem tudta, ki az a valaki, akinek az egyik díjazott távollétében átadta a díjat. Szíves tájékoztatás végett, az előadás rendezője volt. Jó tanács, kollégák fölismerésében az előadások megtekintése, szakmai körökben, társulatok tagjai között való forgolódás sokat segít. Fölkéredzkedik a kérdés: nem olyan városban kell-e színházi fesztivált rendezni, ahol azt fontosnak tartják? Kitalálják, hogy miről szóljon. Kínálják a közönségnek, propagandát fejtenek ki. Vitákat szerveznek. Napközben videovetítéseket tartanak. Odacsődítenek neves embereket az ország minden sarkából, hadd lássák, hogy nálunk a színház szellemi kenyér, a közgondolkodás, a közösségi lét szerves része. Miért, nem az? Hogyhogy a filmesek tudják ezt csinálni? Nincs magyar film (nem az iparcikkekről beszélek), de van fölpumpált filmszemle és körülötte harcihő, országos érdeklődés, pártunk és államunk figyelme, televízióműsor desztig, nyilatkozattenger és műbalhé, ha a zsűri nem oszt ki minden díjat (a magam részéről gratulálok). Színház még van (nem az iparcikkekről beszélek), bár már kiszorulóban, a végeken, kamrákban és spájzokban - meg kéne hányni-vetni, mi a teendő, hogy legalább ott meg is maradjon. Még nincs végveszély, mondta