Koltai Tamás: Nemzeti történet avagy színház a cethal hátán (Budapest, 2002)
Nemzeti üzlet
harapós, valamit meg akaró csapatot. Mindjárt hozzátettem, hogy ennek semmi esélye, nincs ma olyan képviselő-testület, amely a világot felforgatni kívánó, rakoncátlan ifjaknak adna lehetőséget. Ez csak olyan országban képzelhető el, ahol a kultúra kultúrát jelent, nem politikát vagy pénzt, és a jövőt nem a napi megélhetési érdek, hanem a távlatos gondolkodás kormányozza. Ha tudtam volna, ott helyben fejből idézem Törőcsik Marit: „Ma már ahhoz, hogy pénzt kapjon a társulat, olyan színházat kell csinálni, amiben olyan jó nevű színészek vannak, akik ott ritkán fordulnak elő.” Ezt a mondatot csak keserű malíciával tudom kommentálni. Részint mert pontosan jelzi a friss szellemű alkotó munka kilátástalanságát, részint mert szereztem némi tapasztalatot jó nevű Kossuth-díjasok és televíziósztárok haknijairól. Mint említettem, hátrányos helyzetemnél fogva sokat járok színházba. Ugyancsak a szombathelyi beszélgetésen kaptam egy kérdést a Barcelonában épülő Színházvárosról, amely a tervek szerint különböző típusú, szabadtéri és fedett játszóhelyekből, a színházművészethez kapcsolódó tudományos intézetekből, dokumentációs és oktatóközpontból, könyvtárból és szolgáltatóépületekből (műhelyekből, vetítőkből, üzletekből, éttermekből, gyermekmegőrzőkből stb.) álló komplexum lesz, a színházi kommunikációra, a színházi nyelvre, a színház szociológiájára, antropológiájára és egyéb kutatási területekre vonatkozó programokkal. Hogyan mondjam el, hogy ez nem az a színház, amelyre mi Magyarországon lefoglaltuk a színház fogalmát, és hogy Európában sok helyen létezik, ha nem is ilyen tervezett töménységben, az az egyszerűség kedvéért „nyolc-előadásos vígszínházi Nekrosius-Z/aw/e/nak” nevezhető színháztípus, amely kiváltja a teátrumtól nem hónaljcsiklandozó vagy könnyzacskóingerlő szolgáltatást igénylő közönség tartós érdeklődését. Ahol nem ritkán előforduló jó nevű művészekkel, hanem önmagunk rejtett titkaival akarunk találkozni. Ahol nem menesztenek küldöttséget az igazgatóhoz, hogy tekintsen el Anatolij Vasziljev meghívásától. Azt mondja Törőcsik Mari: „Európa-szerte fenntartanak nemzeti színházakat, éppen azért, hogy ne kelljen a pénz diktátumának megfelelni.” Ne tévedjünk, a Soroksári útra néző Nemzeti Színház nem ilyen lesz. Már csak azért sem, mert eleve a pénz diktátuma hozta létre. (Meg a politikáé, ami még rosszabb.) Éppen a pénz diktátuma akarja kiiktatni a Vasziljeveket. A pénz diktátumának kirakatrendezőre van szüksége.